|
 Vendég: 69
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
(a gondolkodó embernek ajánlva)
A múltból jött ember
Imádom a tavaszt!
Amikor tehetem, a délutáni nap árnyékába rejtem a testem a madárcsicsergős ón tartalmú csöndben, illatos cserjék zöldellő levelei mögé, egy sokszor ült padon, a játszótér sarkában nyújtózó lakóházak karéjában.
Csak ülök. Bámulom a mozgalmas emberlakta csöndet. Hallgatom a magányos padokon panaszkodók kényes igazságát, ahogy kifolyik a festett ajkak apró fogai közül színes arcok hajformáinak takarásából, karcsú testük gesztikuláló segítségével. És futólag elgondolkodom, hogy miért nyűg a gyermekkel otthon maradni, főzni, mosni, takarítani. Hogy estére már fáj a szeretkezés is, mert a gyermek későn alszik el, a férj meg korán szeretne, ő meg gondolatban élvezni kívánná a férfi testét, hisz nem cselédnek szegődött csupán. Aztán délelőtt ébred benne a vágy, de kevés már a vibrátor. A villanyszámlás, meg a gázbeszedő sem jön havonta, a postás is egyszer csönget, mert ő is csak egy nő. Még jó, hogy a játszótér okán találkoznak, és beszélgethetnek, míg a gyermek elfoglalja magát a kutyaszaros, macska pisis homokban ülve, alkotni kívánva fantáziája szerint. Rombol, hogy építhessen megint.
Csak ülök, hátamat a fény erejének támasztva. Agyamban formálódnak a gondolatok. Megoldást keresnek önmagukra. Ember testének értékére bontva azt a pillanatot, hogy a múlt a jövő része, amit a jelen köt össze. A jelen, ami lehet, hogy az energia mozgásának tobzódásában, az állandóban való örök forgás fintora, ami kívülről nézve életnek tűnik, mert lelke van az anyagnak. És ez a titok fantáziában körvonalazódva misztikumból hitté űrösödik, hogy vallássá formálódjon. Ahogy a kíváncsiság ereje legyőzi az ismeretlentől való félelmet, s nyit reá ajtót, kapaszkodva a kilincsben, míg biztossá nem válik benne a tudat, hogy ez is már az övé. A feledés meg ott ólálkodik, hogy köpenye alá vonja a tudásra éhes vágyat, a butulás édes szépségében kínálva a megnyugvást. A megnyugvást, hogy az a jó, ha nem történik semmi.
Csak ölök. Vigyázva, hogy ki ne essek e munkám zamatának illatával testemből. Mert mi lenne akkor. Folyik bennem képek mozgását rakva össze a gondolat.
- Bácsi! Van nálad mikro cellás energiatároló? Nem akar mozogni a játékom!
Ekkor zuhanok vissza a testembe. Hallva a gyermekformájú hangjában a kérést, ami nékem szól. Csak nékem, mintha a megoldása kulcsa lennék. Felém fordul a fertőzésközeli homokban ülve, kezében mutatva a mozgásképtelen tárgyat. Arca kerek formáját körbefonja sötétbarna haja, szemében kíváncsi csillogás, mintha bizalom jele lenne. Aztán megismétli a kérését, várva válaszom gyorsaságát. Kezem zsebeimben kutatva keresi a tárolt energiaformát. Látni akarom a tárgy mozgását. Látni, mire képes. Látni a gyermek magához mérteni elégedettségét. Az örömöt, hogy tőle mozog, mert így akarja. Az energiatároló kitölti a tárgyban néki szánt helyet. Jelzi, hogy az energia szint kilencvennyolc százalékos, és kész a vezérelt programot végre hajtani, ha kezelője engedélyezi. Az embergyermek arcán elégedettség, ajkán köszönés helyett kibuggyan az akarod látni a játékom mire képes hangsor.
- Nézzük meg! Érdekel a dolog. Nem láttam még ilyen tárgyat. Nem tudom, mire képes. – szalad ki ajkamon.
A gyermek bizalommal fordul felém. Tudását megosztani képesen. Nincs elővigyázatossága az idegennel szemben. Pedig a legnagyobb félelem az, amikor találkozik az ismeretlennel, a kíváncsiság nő benne bíztatóan, keze a kilincsen, akarja is, de fél, mit kell adnia cserébe. És az állandó mérlegelés. Megéri e. A kíváncsisága legyőzi a félelmet az ismeretlentől. A feledés meg látótávolság szélen álmosodik a nyár eleji melegben a saját árnyékába húzódva felém fordulóban. És kezének akaratából a tárgy mozogni kezd. Köré vetülnek valóságszerűen a program szerinti mozgó tárgyak, az irányító gondolatvilága szerint, sejtetve, csak önállóságukat a használótól. A használó meg köztük van, híve, hogy alkothat az ő segítségükkel. Érdekes illúzió ez. Hasznára lehet fantáziája fejlődésének, tudása megszerzésének alapeszközeként. Az elmeszült képződmények - alak és helyváltoztatási képessége - meglepő formában valósul meg körülötte. Láthatóan tetszik néki. Velük cselekszik, éli át a változások hevességét, kudarcát, sikerét. Arcán az alkotás öröme játékos gondatlansággal vegyülve izzad, bezárva magát az illúzió valóságába. Láthatóan feszültségmentesen mozog közöttük. Mintha tőle függne a program létezése. És a program fut tervezője akarata szerint, mindegy ki használja alapon. Csak a tervezett korosztály jellemzőit figyelembe véve. Elhitetve használójával, csak az ő egyéniségére formálva van mindez. És a gyermekember alkalmazkodik hozzá, hívve, csak az ő akarata szerint fut a program. Ebben segíti fantáziája ez irányú korlátozása.
- Mit szólsz hozzá?! – néz hírtelen felém az illúzió közepéből. – Én terveztem, mert szeretem látni a fantáziámat! Szuper mi?!
Nem tudom, mit mondhatnék hirtelen. Elképzelhetetlen az illúzió életszerű megjelenése. A színek, a formák egysége, ahogy kizárja maguk közül a valóságot, s ahogy magába engedi a gyermekember mozgását, nem borítva a program futását. Hihetetlennek tűnik, hogy ő alkotta. De nincs jogalapom kételkedni.
- Még nem láttam ilyen illúziót! – szaladt ki ajkamon elismerésem.
- Nem is láthattál! Mostanában fejeztem be. Vagyis, nyitva hagytam a továbblépés lehetőségét. Olyan ez, mint a végtelenített kirakójáték! Dédinek volt olyan. Azt mondta, legó. Műanyagból volt, hihetetlen színösszeállítással. Képzeld el, mű anyag, mert az igazi megfizethetetlen volt a tömeggyártásban. Adott formák színeivel alkotni az irányított fantázia alapján. Micsoda játékok voltak akkor! Meg kötelező iskolai oktatás! Aki kitalálta, hogyan élhet jobb életet mások kárára, az már zseni volt! Te hallottál felőle?!
Kíváncsi szemekkel kérdezte, mereven nézve arcomba, koromat saccolva. Nem mondtam semmit. Információtlan mozdulatlanságom némasága lekötötte figyelmét. Várta, milyen reakciót vált ki mondandója, és illúziója együttesen. Néztük egymást. Én, kíváncsiságom rejtekéből az ő információéhségét. A gyermeknyi ember meg várt. Szortírozta a lehetőségét inforációtlanságomak. Kénytelen szólaltam meg, hogy ne forduljon vissza futó illúziója felé.
- Tényleg nem láttam ilyet! Nékem, meg nagyapámnak nem volt legója. Valóságot alakítottam át fantáziám segítségével bizonyos témakörök olvasása alapján. Irányított oktatásban lettem az, aki vagyok, szüleim képzelete szerint. Messze laktak tőlem a zsenik.
Érezhetően lassan engedtük magunkat egymás lelkéhez közel. Nem akartam elriasztani magamtól az ő éhségének mohóságát. Viszont, kíváncsiságom erősödött bennem is. Mint múltból jött ember, álltam a szeplőtelenséget vágyva e beszélgetésbe bonyolódva. A némaságot mégsem én törtem meg.
- Engem Misinek hívnak, ha szólnak hozzám. – nyújtotta felém maszatos kezét a homokozóból állva fel.
- Mihály vagyok. – ültemből fogtam meg ragacsos kezét.
- Akkor mi Istenhez hasonlók vagyunk! – szólt csillogó szemekkel.
- Mondhatjuk nevünkből talán. – fűztem gondolatomat mondanivalójához.
Kilépve háromdimenziós illúziója világából, megáll előttem, lesepri a fertőzőgyanús homokot magáról, kezét nadrágjába törli, aztán mellém ült a padra. Nézzük együtt a továbbpörgő – immár nélküle – programot, hangtalan véve a levegőt. Közelebb húzódik hozzám.
- Nem láttalak erre még Mihály. – kezdte a beszélgetést barátként jelölve hangjával.
- Nem szoktam erre járni.
- Én meg akkor vagyok lent, amikor anyám testével elégíti ki mások vágyait. Kell a pénz, hogy élni tudjunk. Meg a neveltetésemhez. Tudós akarok lenni! Tudós!
- És mit akarsz tudni? – kérdeztem őszintén.
- Tényleg érdekel?
- Igen.
- Becs szó?
- Hihetetlen?
- Ki szoktak nevetni.
- Miért tenném?
- Mert gyermek a lelkem teste.
- Ez természetes.
- Ez olyasmi, mint a rejkarnáció…
- Én már semmin nem lepődöm meg. – tettem hozzá.
- Tudásommal kíváncsiságomnak engedve, le akarom győzni az időt. – hajolt hozzám közelebb.
- Valamikor én is akartam ezt. - Fogadtam el őszinteségét.
- De én meg is valósítom! Érdekel?
Csak bólintottam. És arra gondoltam, én hogyan képzeltem el. Bicikli, motor, autó, repülő… Aztán tudásom gyarapítván már lélekvándorlás, testalakváltozás, sejtbiológiai megoldások sorozata. Aztán fontosabb cél jött az idő multával. Túlélni naponta a mát. Ezt hozták azok a társadalompolitikai változások, amik reám kényszeríttették akaratukat. Csak a test napi léte maradt meg a fontossági sorrendből a lélek számára. Kíváncsiságomnak engedve – meg amúgy sem volt mit tennem – hangot adtam engedékenységemnek.
- Meghallgathatom…
A gyermekember körbenézett, s közelebb húzódott hozzám ültében a padon. Szemét orra vezette a táska felé, majd rám mosolyogva megjegyezte.
- Jó illata van a táskádnak… milyen ennivaló van benne?
- Sonkás szendvics paprikával, meg uborkával…
- Igazi, vagy ízfokozós mű anyag?!
- Valódi zsömle, vajjal kenve, igazi húsból készült sonka, nap érlelte paprika, meg uborka karikákkal…
- Ilyen gazdag vagy?! Mink nem engedhetjük meg magunknak... Anyám vendégei sem hoznak csak piát, meg édességet, néha játékot… ha majd sikerül legyőznöm testem számára is az időt… elmegyek oda, ahol nem csak virtuális a valóság… az étel valódi, az emberek szeretik egymást, és mindenki boldog…
- A Paradicsomba?
- Hívhatod Mennyországnak is…
- Az ugyanaz? Vagy csak hasonló?!?
- Nem tudom! Csak vágyom reá. Tudom, hogy van, csak azt nem tudom, hogyan jutok el oda. Vagyis tudom, csak a megvalósítása… Én meg fogom oldani a test és a lélek időbeni utaztatását… és egyszerre. Ne nevess ki!
- Nem nevetlek…
- De akartál!?
- Nem vagyok biztos benne…
- Megesszük?!?
Tanácstalanul néztem szemébe kérdése hallatán. Az illatok, az éhség, és a kicsi ember gondolatai vegyültek bennem, fontossági sorrend nélkül. Aztán együtt majszoltuk az étket. Én kis falatokban, míg ő mohón, mint aki attól fél, elveszik tőle.
- Éhes vagy? – jegyeztem meg félhangosan.
Csak bólintott, és tömte magába, vigyázva, nehogy elhullajtsa a morzsákat. Fél szendvicsem mögül figyeltem tovább.
- Van még e finomságból? Ha néked már nem kell…
Szótlanul nyújtottam felé táskámból a másikat. Már megfontoltan ette. Kicsiket harapva élvezte szájában az ízeket. Nyugalma, boldogsága jóllakottságához közelítve, reám is rám ragadt. Lábát lógatta ütemtelenül, felsőtestét mozgatva hozzá. Csak a szendvicset tartó keze volt a szájához közel.
- Ha szomjas vagy, van nálam tej is. Igazi tehén tej… Barna tehén teje…
- Az milyen?
- Kakaó…
- Vicces vagy. Olyan nincs… barna tehén teje…
- Nagymamám mindig ezt mondta. – magyarázkodtam kicsit.
- Neked volt nagymamád? Furcsa! Ma már nincsenek ilyenek…
- Valamikor voltak.
- És kiket hívtak nagymamának? Bérelted, vagy magadnak csináltad a terveid alapján?
- Anyám anyja…
- Érdekes… Manapság már nincsenek… anyám anyja…
- A születésszabályozás az oka… az anya is csak nevelő… már nem szülnek gyermeket…
- Mi az, hogy szülni gyermeket?
- Nem lényeges… A mai trend sem az. A test klónozása, valamint az agy szándékos tudástörlése, az új ismeretek lefojtása, már károsítani is képes a belé helyezett lélek fejlődését.
- Erre még nem gondoltam.
- Az előbb elmondottak eredménye. Habár, nálad valami hiba történhetett, mert képes vagy továbbgondolni képzeleted segítségével helyzetedet. Nálad még működik a fejlődés motorja.
- Micsoda?
- A fejlődés motorja. Kíváncsiság, félelem, feledés. Ha jó a beállítás, száguld a motor…
- Ki vagy te? Olyan gondolataid vannak, amikre én is keresem a válaszokat. Vagyis néha eszembe jutnak. De fontosabb az idő legyőzése. A test és a lélek egyszerre mozgása…
Furcsán néztük egymást. Én a gyemekember testében száguldani képes lélek vágyait… Ő, a bennem lévő számára ismeretlen ismerőst idősödő testben.
- Azt mondanád… a múltból jött ember…
- Gondolatilag? Az lehetséges. Tudod, azon elméleten jár az eszem, hogyan lehetne olyan egységre bontani az élő testet, hogy száguldani képessé váljon az időben úgy, hogy megérkezésekor egésszé állva sértetlen maradjon mind a test, mind a benne lévő lélek egysége. Ehhez már csak az kell, hogy az indulási, és az érkezési időhorizontok közti távolság különbségét a minimálisra csökkentsem. Gond még az élő test olybá való alkotóelemeire bontása, hogy megőrizze a lélekkel való egységét. Ha ezen túl leszek, megkezdem a gyakorlati eszközök megteremtését a kísérlethez. Addig meg lebontom a fejlődésem gátjait, és a testem is okosodik még…
- Felszabadul a fantáziádban a kíváncsiság, félelem arányát vesztve…
- Aha! Nem értem, de mondasz véle valamit! Akkor te, a múltból jött ember… időutazó vagy. Esetleg… háromdimenziós megfigyelő hologram… Olyan gyermekfelügyelő…
- Maradjunk inkább a múltból jött ember kifejezésnél.
- Jó! De ha a múltból jöttél… hogyan ismered azt, aminek lehetőségén gondolkodom… meg a valódi szalámis zsömle ízei… Akkor nem rendelkezhetsz a jövő tudásával. Ez a kibékíthetetlen ellentétek egységének lehetetlensége…
- Mond inkább azt, az igazság realitása azt kívánja meg…
- Miért akarsz összezavarni?!
- Miért tenném!? A tudásod hiányossága nem azt jelenti, hogy lehetetlen. Csak nem ismered fel. Nem kerül látószögedbe az ismerete. Ettől még létezik. És köszöni szépen, de vár reád. Hogy felismerd. Használd fel a célod ismeretében.
- Csak összezavarod bennem az ismereteimet és a vágyaimat jelenléteddel.
Beállt a gondolatok némasága. Az ismeretek egymáshoz való viszonyának helyes megtalálásának kísérlete. A valóban létezik e ilyen kérdésének körbejárása a gyermekember látószöge szerint. Már nem volt fontos a pad, a fertőzésgyanús homokozó, a benne nélküle mozgó háromdimenziós hologram tervezett mozgása, ami csak az energiaforrás tartósságától függött, az anya mibenléte, és még más, ehhez kapcsolódó gondolati cselekvés.
Szájában volt az étek íze, kezében a barna tehén tejének csomagolása, ami megőrizte eddig frissességét… és ott voltam én előtte, mint a múltból jött ember, ami ugye – tudása szerint – nem lehetséges. És mégis, mégis valóság lett számára. E felismert gondolat lehetetlensége ráült gyermekemberi arcára, mint élete legnagyobb félelme. Lassan emészteni kezdte egyénisége egoját. Aztán hirtelen felém fordult.
- Mi lenne, ha veled mennék! Oda…
- Én jöttem hozzád!
- Együtt jobb lenne!
- Itt kell megoldanod a problémát!
- Néked már sikerült…
- Miért gondolsz ilyen formában reám?!
- Múltból jött ember vagy… mondod is!
- Mert ezt akarod hinni. Könnyebbik helyén fogod meg…
- Ha meg a jövőből jöttél…
- Ez is csak te szerinted.
- Csak az volna az érdeked, hogy megalapozzam mindazt, ami következni fog…
A gyermek bizalommal fordul felém. Tudását megosztani képesen. Nincs elővigyázatossága az idegennel szemben. Pedig a legnagyobb félelem az, amikor találkozik az ismeretlennel. A kíváncsiság nő benne bíztatóan, keze a kilincsen, akarja is, de fél, mit kell adnia cserébe. És az állandó mérlegelés. Megéri e. Nem tudom, mit mondhatnék hírtelen. Elképzelhetetlen az illúzió életszerű megjelenése. Csak ülök, hátamat a fény erejének támasztva. Agyamban formálódnak a gondolatok. Megoldást keresnek önmagukra. Ember testének értékére bontva azt a pillanatot, hogy a múlt a jövő része, amit a jelen köt össze. Csak ölök. Vigyázva, hogy ki ne essek e munkám zamatának illatával testemből. Mert mi lenne akkor. Folyik bennem képek mozgását rakva össze a gondolat. Csak ülök. Bámulom a mozgalmas emberlakta csöndet
2009-05-16
|
|
|
- május 17 2009 16:12:55
ez nagyon hosszú |
- május 17 2009 17:53:21
Igen. A szóvicchez képest is. |
- május 17 2009 18:51:02
Részletekben olvasom és reagálok.
Első bekezdésben felvetődött kérdésre kérdéssel válaszolok. Te voltál otthon a gyermekeddel akár egy évig is?, mert akkor jobban megértenéd ezt a helyzetet. Egésznap a gyerekkel, gyerekekkel foglalkozni nem olyan egyszerű.
No, olvasom tovább |
- május 17 2009 19:09:25
Elkapkodtam az első hszt, hisz írásodnak nem ez a lényege.
Nos, úgy érzem, hogy a gyerek Mihály és a felnőtt Mihály beszélgetését olvastam a mai korban.
A fontos mondandót számomra: ..." a múlt a jövő része, amit a jelen köt össze"
Sokat nem agonizálj, mert megoldás nincs és az élet elszalad, persze ezzel nem akartalak a hasznos godolatok megfogalmazásától eltéríteni. Bár mondják, mindenre van megoldás. A jövő az mindig titok és ha már nem, akkor már jelen vagy már éppen a múlt.
Szeretettel Joli |
- május 17 2009 22:57:42
Kedves Mihály!
Nagyon érdekes és elgondolkoztató írás. Mintha a múlt és a jövő - mint nagypapa és unoka - firtatná a jelen csak utalásszerű jelenlétével az üdvösség kérdését, és szembesülne azzal, hogy mint tudattal rendelkezőknek ez a legfontosabb kérdésük az élet felé. És mintha a tényleges találkozás és beszélgetés meg sem történne, csak gondolati síkon, amelynek folyamát a játszótéren beszélgető anyukák meghallott szavai indítottak el.
Nagyon tetszett.
Számomra igen kifejező a "mozgalmas emberlakta csönd".
Szerintem az írásra ösztökélő alapgondolat -" A feledés meg ott ólálkodik, hogy köpenye alá vonja a tudásra éhes vágyat, a butulás édes szépségében kínálva a megnyugvást. A megnyugvást, hogy az a jó, ha nem történik semmi." - indítja el a jelen főszereplőjével, aki mégis "megtörtént" és akinek a főszereplőnek kellene lenni ott a játszótéren is - a képletes beszélgetést. És azért olyan valószínűtlen időnként ennek a gyermeknek a lénye, beszédmódja, mert elképzelt, a jelen torzulását a jövő gyermekére vetített képet formáz.
A hibás klón gondolata is nagyon tetszett, ahogy Isten mégis "kicselezi" az Ő helyére önmagát képzelő embert.
Nehéz ám Téged olvasni. Megérteni meg számomra szinte lehetetlen. Rendszeresen elveszítem a fonalat, próbálom magamnak összeállítani, aztán kiderül, hogy nem is arról szól. de azért mindig megpróbálom. Köszönöm, hogy foglalkoztatsz.
Szeretettel: Ági |
- május 18 2009 08:34:49
Kedves Mihály!
Valamikori Misi! Nagyon szép volt ez a hosszúra sikerült írásod, amelyben egyszerre voltál a "messziről jött ember", és kisgyermek, aki még valódi tejet ivott, a "barna tehén tejét".
Olyan írás ez is, ami elgondolkodásra készteti az olvasót.
Nehéz olvasmány, de megéri elolvasni!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- május 18 2009 12:25:19
Széljegyzet a múltból jött ember olvasásához. Remélem, az alábbiakkal nem befolyásollak téged. Nem ez a célom.
Ezen írásomnak az apropója a következő. Egy beszélgetés folytán előkerült az, hogy mit kezd az ember a legnagyobb félelmével. Mi is a legnagyobb félelmem? És mit kezdek véle? Formáltam magamra.
Ami engem foglalkoztat; az időutazás és a halál kapcsolata szellem és test egységében. Íme az alap. Van egy férfi, akinek jelenében megtörtént a csoda; napi valósággá vált a test és a lélek együtt utazása az idő legyőzésével. Viszont valami nem tökéletes, ezért visszamegy az alapokhoz, hátha rájön, mi az, ami lemaradt, elferdült a hosszú időben.
Ezekhez kerestem azokat a képeket, beszédstílusokat, narrátorbeszédeket, párbeszéd modulokat, amivel mindezt az olvasó elé tárhatom. Megvalósulásában vigyáztam arra, hogy finoman ösztökéljem az olvasó képzeletét arra, hogy magára bontva építse fel a történetet látószögébe emelve az általam sugalltakat.
Hogy mennyire sikerült mindez? Ez függ az olvasó befogadóképességétől is.
Mindenesetre jó olvasást és látószögedbe való emelést kívánok néked; Mihály |
- május 18 2009 21:44:33
Kedves Mihály!
Hát jól megmagyaráztad, Te Titokzatos Ember! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
