|
 Vendég: 13
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
_II. fejezet
Gy.
2010. május 5.
Reméltem, hogy az egész csak rémálom volt, de nem. Életem legrosszabb ébredése. Mindegy, gyorsan csinálom a reggeli teendőket aztán irány a suli. Ott is van még elintézni valóm.
Még egy dolog kipipálva. Ez könnyebben ment, mint a tegnapi. Legalábbis annyira nem viselt meg.
Bemenetem és a megszokott zsivaj fogadott, mely eddig örömmel töltötte el szívem. Most hányingert kaptam az egésztől. Igazából itt nem sok dolgom volt. Főiskola révén olyan hatalmas kötődés nem alakult ki az osztály, illetve csoporttársaimmal. Beléptem a terembe ahol kezdtünk aznap, körbenéztem, majd sorba oda menetem ahhoz a néhány emberhez, akikkel együtt tanultam, vagy néha elmentem sörözni. A szöveg mindenhol ugyanaz volt: „Ne haragudj, de elköltözünk vidékre, és sajnos munkát kell vállalnom, hogy tudjak segíteni Anyunak, majd valahogy tartjuk a kapcsolatot, vagy valami…”
Sajnálkozott mindegyik, pedig tudom, pár hét és a nevemre sem fognak emlékezni. Miután ők elkezdték az órát, felmentem a titkárságra és kiiratkoztam. Azért amikor kiléptem a kapun elszorult a szívem…
Hazaértem és Anyut itthon találtam, azt mondta ki vett egy hét szabadságot, míg rendeződnek dolgok. Nevetséges, mintha bármi rendeződne.
Kérdezte mi volt a suliban, mondtam, hogy minden rendben, egyelőre nem szóltam senkinek. Rákérdezett Orsira. Nem válaszoltam azonnal, sírás kerülgetett. Mondtam neki, hogy átmentem tegnap este hozzá (mint kiderült észre sem vette se a távozásom, se azt, hogy megjöttem) és a sok tanulni valóra hivatkozva megkértem őt, hogy kevesebbet találkozzunk. Anyu nem értette, mért nem mondtam el neki az igazat. Nem is értheti…
Mondtam neki, hogy feljövök, ledobálom a cuccomat, aztán megyek enni. Sietek, mert még a végén azt hiszi, valami baj van. Ha történik valami érdekes még írok ma, ha nem akkor majd holnap folytatom. Holnap lesz még problémás nap. Dani van soron, a legjobb barátom…
Azt hittem ma már nem fogok írni, mert nem lesz mit. Tévedtem, van mit.
Először is, nagyon csúnyán összevesztem Anyuval. Nem akartam semmi ilyesmit, de valahogy így alakult. Ebédeltünk, nagyon finomat csinált. Fura volt. Azelőtt nem sűrűn ültünk le enni együtt. Azt sem tudtam, hogy nekünk van olyanunk, hogy tálca… Az élet apró örömei, na, de mindegy.
Szóval ettünk. Némán. Egyikünk sem szólt, pedig éreztem Anyun, hogy beszélne ARRÓL a dologról, de nem mert, mert nem tudta, hogyan reagálnék. Hosszú percek teltek el így. Néztem, ahogy vívódik, de sikerült összeszedni a bátorságát és egy mély lélegzet után belekezdett.
- Figyelj, beszéltem az orvossal, és azt mondta, menjünk be a receptekért és kezd el legalább a gyógyszereket szedni. Nem lesz olcsó, de valahogy majd kigazdálkodjuk…
- Hagyd, csak ne fáradj, nem veszem be azokat a vackokat – válaszoltam – csak felesleges pénzkidobás. Nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz pénzünk a műtétre, úgyhogy felesleges!
- Ne beszélj így – kiabálta – míg van egy kis esély arra, hogy…
- Jó ne haragudj, csak azt akarom, hogy ez az egész… nem tudom, mit akarok.
- Figyelj kincsem – halkította hangját, és tudtam, hogy valami olyan jön, amit nem szívesen hoz fel – ha gondolod, de csak ha tényleg szeretnéd, elmehetnél egy szakemberhez… egy pszichológushoz. Segítene feldolgozni.
Nem szóltam semmit. Emésztettem a hallottakat, és belül fortyogtam.
- Ezt is az okos orvos mondta? Vagy magadtól találtad ki? És mégis miből akarod mindezt fizetni? A hatalmas fizetésedből? Na, ne szédíts! Köszönöm az ebédet, finom volt.
Mindezt üvöltve. Nem tudom miért csináltam. De valahogy elborult az agyam, leszállt a vörös köd. Mindenestre nem ez volt a legdurvább, ami történt velem a mai nap folyamán. Miután leüvöltöttem Anyut, fogtam a kabátom és neki indultam az utcáknak. Csak úgy céltalanul. Egész délután sétáltam, és még az este is szabad ég alatt ért. Néha olyan helyeken jártam melyekhez valamilyen emlék fűzött, néha olyanokon melyek semmit nem jelentettek. Összességében üres voltam, úgyhogy lehettem volna a Holdon is. Sötétedés után valahol a belvárosban járhattam, de egy kihalt részén, mert alig volt ember az utcán. Előttem két kapucnis srác ment, előttük egy öreg hölgy totyogott. Érdeklődéssel figyeltem, ahogy a két sötét ruhás férfi egymásra néz, majd egy kicsit gyorsítottak léptükön, a sarkon ahol a néni befordult körül néztek, majd utána siettek.
Nem tudom mi járhatott a fejemben, de rossz érzés kerített hatalmába, és sajnáltam a nénit. Sosem voltam bátor. Többször volt, hogy ilyesmit láttam, de ahogy a legtöbben, én is inkább elfordítottam a fejem. Mindig úgy gondoltam sok a veszteni valóm. A mostani estén, nem tudom mi jött rám, de nem érdekelt semmi. Lehet a betegség az oka, lehet a betegségem miatti feldúltság, de utánuk mentem. Épp időben értem oda.
- Szép kézit csókolom asszonyom, meg tudná mondani mennyi az idő – kérdezte az egyik „úriember” nyájasan.
A kérdés közben az „úriember” társa elállta a hölgy útját.
- Hagyjanak békén, fogalmam sincs! – jött a rémült válasz.
- Akkor legalább egy kis apróval tessék kisegíteni minket, vonatjegyre kéne, hogy haza tudjunk utazni. – mondta gúnyosan a duó szóvivője és már nyúlt a néni táskájáért.
- Hé, tíz óra múlt pár perccel. – szóltam közbe.
Felém fordult, majd gondolom mivel nem vélt fenyegetőnek, háttal, félvállról válaszolt.
- Törődj a magad dolgával.
- És itt az apród – erre már megfordult, de abban a pillanatban lendült az öklöm.
Nem csináltam még sűrűn ilyet, de minden erőm belevittem, és nagyon jó helyen találhattam el, mert hátratántorodott, sajnos nem esett el, de láttam rajta, hogy egy picit el lesz magába. Felocsúdni sem volt időm, mert a másik teljesen megfeledkezet a néniről és nekem ugrott. Egy részről nagyon gyors volt az ürge, másrészről azt akartam, hogy velem foglalkozzon mindenféleképpen, úgyhogy még nem futottam el. Bekaptam egy rúgást a gyomromba. Egy autónak köszönhetem, hogy állva maradtam, de levegőt sem tudtam venni, mert jött egy ütés. Nem mondom, hogy elhajoltam, mert nem lenne igaz, de szerencsémre nem komolyan talált el ezzel a második támadással. Csupán a vállam alatti részre kaptam egy szép kék foltot. Éreztem, hogy most vagy soha. Kapkodtam a levegőt a gyomorrúgástól, de megpróbáltam minél pontosabban ütni. Kevés sikerrel, annyit értem el, hogy elkezdett vérezni a felső ajka mellett és egy picit hátrébb lépett. Gúnyos mosolyra húzta száját és jött volna közelebb, de nem voltam hülye, nem vártam meg. Lehet, hogy a módszer, amit alkalmaztam, nem túl etikus, de elárulhatom, hogy rendkívül hasznos. Nemes egyszerűséggel (hogy a lábam se maradjon ki, szegény a mókából) a legkedvesebb (gondolom) szervén rúgtam. Kidőlt. Jóval több időbe telt ezt leírni, mint ahogy megtörtént, de sajnos még így is volt elég ideje összeszednie magát beszédesebb barátomnak. Gyorsan felmértem, hogy a néni elment-e már, és hál’ Istennek sehol sem volt, úgyhogy amennyire állapotomtól tellett, elkezdtem rohanni. Tudni kell rólam, hogy jó futó vagyok, de most reménykedtem, hogy minél előbb történik valami csoda. De a csoda csak négy utcával arrébb jött egy rendőrautó és a benne ülő két rendőr képében. Lassítottam, majd sétába váltottam és hallottam, hogy az üldözőm (csak egy volt, a másik, amikor elszaladtam, még a földön feküdt, és emlékezve kiskorom játszó téri baleseteire, egy darabig ez így is maradt) még egy ideig rohant, mert örült, hogy elfáradtam, de aztán gondolom meglátta miért lassítottam, mert szitkozódva fel vette a tempóm, majd mire a rend őreihez értem tisztes távolban megállt.
Odamentem a rendőrökhöz és levágtam egy idióta sztorit, hogy kick-box edzésről jövök, ezért nézek így ki és eltévedtem, mert most költöztünk fel pestre vidékről és még nem ismerem a várost. Nem tudom mi minden hülyeséget összehordtam, de negyed óra múltán láttam, hogy a partnerem, aki egész idáig türelmesen várt rám (biztos tetszettem neki, hogy ilyen kitartó volt) megfordult és elindult visszafelé, biztos, hogy összeszedje barátját. Nekem sem kellett több, elindult ellentétes irányba, mint amerre ő (a rendőrök csak lesték, hogy minden átmenet nélkül, csak úgy eszembe jutott merre kell mennem) és haza jöttem a legrövidebb útvonalon.
És most itthon vagyok. Anyu már aludt (vagy úgy csinált) mire hazajöttem. Valamit ki kell találnom holnapig, hogy mért néz így ki a ruhám (egy kicsit megviselte ez a kis móka, de mindegy, kezdek bele jönni a hazugságokba). Na, lefekszem, elfáradtam. Viszont végre egy picit jól éreztem magam.
Nem tudom, valahogy erre az izgalomra elfelejtettem az egész betegség sztorit. Ezen még gondolkodom. Lehet kitaláltam, hogy vészelem át ezt az egészet, bármeddig tart és bárhogy végződjön.
Folytatása következik... |
|
|
- May 07 2010 18:02:38
Elég ellentétes érzéseket veszek az írásból. Nagyon jól leírtad. Érdekesen éli meg Emil a betegséget. Úgy érzem, azért hazudik, mert nem akarja, hogy szánják. Pedig a hazugság, hazugságot követ, és sok embert meg fog bántani. A másik oldalon pedig ez a sztori mutatja, hogy mennyire humán érzésű, és a betegség tudata bátrabbá is teszi. Figyelmesebbé tette a világ, s benne bizonyos emberek iránt, ugyanakkor a hozzá közel állókat pedig eltaszítja. Ezt érzem egyfajta ellentmondásnak.
Várom a folytatást. Fiatal korod ellenére is nagyon jól ráérzel dolgokra, s jók a meglátásaid, s kellő részletességgel írod le az eseményeket.  Gratulálok.
Szeretettel. Léna |
- May 07 2010 23:06:04
Határozottan izgalmas és jó írások! |
- May 08 2010 12:13:26
Pszihológusok szerint a személyes tragédiák mindig azonos magatartásformát váltanak ki az áldozatokból.
Ez nem velem töténhet meg, és a düh érzései, a következő stáció az elfogadásé a passzivitás és a feladás.Aztán az élniakarás reflexei,
Felveszem a kesztyüt és küzdés..mint a boxban a K.O-ig.Érzem a főhős még messzi utat tesz meg eddig de végig kisérem! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 26. Friday,
Ervin napja van.
Holnap Zita, Mariann napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
