|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
_2000-ben kaptam a Nimródtól egy Wesselényi vadászatiról szóló elbeszélést lektorálásra. Nem is volt rosszul megírva, jó ötletei voltak, csak hát nem is ismerte Újfalvi írásait, így éppen a legfontosabb tényeket nem ismerte. Végül Zoltán Attila főszerkesztő felszólított, hogy szüljek belőle egy olyan elbeszélést, ami irodalmilag jó, és történelmileg hiteles. Amit meg is tettem.
Gy
NAGY DOMOKOS IMRE
TÁVOLI KÜRTSZÓ
2000-ben kaptam a Nimródtól egy Wesselényi vadászatiról szóló elbeszélést lektorálásra. Nem is volt rosszul megírva, jó ötletei voltak, csak hát nem is ismerte Újfalvi írásait, így éppen a legfontosabb tényeket nem ismerte. Végül Zoltán Attila főszerkesztő felszólított, hogy szüljek belőle egy olyan elbeszélést, ami irodalmilag jó, és történelmileg hiteles. Amit meg is tettem.
*
1850. Bach korszak. Megtorlások. Aki csak kicsit is veszélyes lehet, legalábbis titkosrendőrségi megfigyelés alatt áll, vagy pedig a zsandárok látogatják őt rendszeresen.
Egy kivétel van. Egy szomorú kivétel. Báró Wesselényi Miklóssal, a reformkor egykor a kamarilla által is rettegett vezérével nem törődik már senki. Kit érdekel egy megvakult, depressziós, hajdani lázongó? Legföljebb arra jó., hogy intő példa legyen a többieknek: „Íme, így jár, aki Isten által rendelt ura, Ő Császári-Királyi Felsége ellen lázadni akar...“
A zsibói kastély egy szobájában valaki halni készül...
*
Báró Wesselényi Miklósnak azon az estén minduntalan eszébe jutott a kürt. Érezte tenyerében a tülök hűvösét, hallotta hangját is, mely mintha távolról, valahonnan a Meszes felől búgott volna egy ismeretlenül is ismerős dallamot, melyet Zsibón még nem hallott senki.
Pedig csend volt azon az estén a kastély körül. Néha a szél végigszaladt a park fái között, de csak halkan, mint aki titokban igyekszik valahonnan valamerre. A lomb régen lehullott, az új még nem nő, a pucérra vetkőzött didergő fák ágai közt nincsen levél egy sem. Elfogyott, mint Kazinczy Lajos hadosztálya, mely itt tette le a fegyvert. Hadosztály? Néhány száz embere maradt csak a nagy nyelvújító fiának 1849 augusztus végére. Akkor is hallatszott kürtszó, ám rézhangszeré. Kazinczy hangja elcsuklott, amikor kiadta az utolsó vezényszavait:
– A háborúnak vége. Lefújni!
S a sárgaréz kürt, mely fárasztó gyakorlatok vagy győztes csaták végén szinte diadalmasan kiáltotta világgá, hogy „Örülj honvéd, mert ez már a befejezés“ akkor szívettépően zokogta: „Zokogj honvéd, mert ez most a befejezés.“ S Kazinczy Lajos utoljára tisztelgett a kardjával, majd átnyújtott Grotenhjelm tábornoknak, s visszafordulva utoljára vezényelt:
– Fegyvert lerakni!
Ám ez nem az a kürtszó volt, amit most hallott. Pedig szomorú volt a hangja, s a dombok alján előkúszó estén keresztül olybá tűnt, hogy aki fújja, egyre távolodik; s fáradt, ám cseppet sem tétova léptekkel halad egy ismeretlen cél felé.
De nem is apja egykori kürtjének a hangja ez. Hol van az a kürt már? Valahol ott fekszik mélyen az avar alatt valamelyik vízmosás aljában, ott vesztette el évtizedekkel ezelőtt egy sebzett disznó vércsapáján haladva.
Apja vadászatai! Azok az eszeveszett, hetekig tartó nagy vadászatok, amikor az uradalom összes épkézláb jobbágyát hajtónak rendelték ki, miközben aratatlanul rothadt el a termény a földeken, mert nem volt, aki betakarítsa.
Érezte a patakvíz dermesztő hidegét, amint a kürt öblös szájából magára zúdította, hogy így hűtse le izzadt testét. Igen, az a sok hosszú gyaloglás, bolyongás – ma már tudja, hogy az volt a boldogság. Sötét éjszakákon egyedül, lámpás nélkül megérezni az ösvényt hegynek fel, völgynek le, mikor az oly jól ismert táj egész más arcát mutatja, mint nappal. S közben nevén nevezni minden völgyet, melyek egyformán sötéten bámultak a magányos vándorra, mint odvas fogak a medve tátott szájából.
Minden egyes lépésével az anyaföldet becézte azokon az utakon a báró, aki nem félt az éjszakában, s ezzel barátjává tette a sötétséget, meg az kísérő baglyokat. Minél hosszabb volt az út, annál jobban követelte a test a jeges fürdőt, mikor végre valamelyik patakpartról előpislant a tűz, s fázós emberek gubbasztottak mellette mozdulatlan, ottfelejtett pogány szobrok módjára.
Egy alak imbolyogva elvált a tűztől. Demeter volt, az öreg cigány, a hajtósereg feje, az erdőrengeteg legjobb ismerője. Parolázott úr és szolga, majd az úr ruháit levetve hosszan öntözte magára a kürtből a patak vizét, míg a hajtók dideregve nézték ezt a szertartást.
Náluk már csak a vadászok megdöbbenése volt nagyobb, mikor a kocsikon megérkeztek a gyülekezőhelyre, s a bárót már ott találták, amint utasításokat ad a hajtóknak. Persze, csak eleinte. A visszatérő vendégek megszokták. Mint ahogy azt is, hogy itt a vadászatokon mindig rend van. Pontos, fegyelmezett volt mindenki a legutolsó hajtótól a legelőkelőbb vadászig. Aki nem,: az megtudta, hogy milyen a báró, ha mérges, s többet oda nem tehette a lábát.
Wesselényi az ablak felé figyelt, és a kürtszót hallgatta. Indul a hajtás! Újra ott érezte magát a tölgyes oldalában, s lelki szemeivel látta a régi vadásztársakat, amint – akárcsak ő – izgalommal figyelnek, s várják, miféle vadat terel feléjük a jószerencse és a hajtók ügyessége.
Látta Kendeffy Ádámot Lazaroni puskájára támaszkodva, szájában az elmaradhatatlan pipa, fövege félrecsapva... Báró Pöllnitz Johann, akiből végül is János lett, a kulacsából még egy utolsót kortyol, s csizmáival az avart kotorja félre... Wesselényi Farkas egy tuskón ül, s úgy figyel a fák közé, mint aki gondolatban messze kalandozik, pedig dehogy. Minden érzékszervével a közelgő vadra vár... Csáky János ellenben valóban elméláz, alighanem gondolatai megint valami szépasszonynál járnak, aki szerinte kellemesebb portéka egy bozontos, dagonya sarától csöpögő vadkannál...
Észre sem vette, hogy kicsit elmosolyodott, hiszen ő igazán nagy kedvelője volt a szebbik nemnek, ám mindennek megvolt az ideje...
Eötvös Mihály egy kidőlt fatörzsön ül oly mozdulatlanul, hogy ha most arra vetődne egy farkas, biztosan felcsillanna a szeme, s ott próbálna kisurranni az alvó vadász mellett. Rosszul tenné, mert Eötvös hirtelen kapná a puskáját, s az ordas összetekeredve rángatódzna a haraszton... Ellenben Szaplonczay Pál tényleg alszik. Bundáját leterítve, kalpagját a szemére húzva tán még hortyog is. Fittyet hány a hidegre. Mellette vadásza markolássza a puskát, s az úr jó, ha a durranásra felriad. Így mindenki jól jár. A vadász, aki valóban szenvedélyes vadász, kiélheti a szenvedélyét; az úr pedig kipihenheti a mulatozások fáradalmait – s majd a vadászat végén begyűjti a gratulációkat a szép eredményért... És ott van Újfalvi, ez a kiváló cimbora, kellemes társalgó, tréfamester és megszállott vadász, aki bizonyára a legeredményesebb résztvevője lesz a vadászatnak.
Újfalvi Sándor! Wesselényi elérzékenyedik, amikor reá gondol. Ő volt az egyetlen a zsibói vadászatok résztvevői közül, aki megértette a háziúr valódi szándékát. Hogy vendégeit nem a vadászat céljából csábította Zsibóra, hanem hogy az ifjúságot összegyűjtve hazaszeretetre nevelje, izmaikat vadászattal eddze az eljövendő harcokra.
Vajon elérte célját? Sokáig nem tudta, de végül is úgy érzi, igen. Amikor a fegyverletétel előtt Kazinczy Lajos tisztelete jeléül meglátogatta, már sejtette... Véletlenül nem lesz valakiből egy év alatt főhadnagyból ezredes... S az a néhány esemény, amit elmondott... De most már ő is halott...
Újra visszaugrik a gondolta Újfalvira. Aki őt még megvakult, mindenkitől visszavonult állapotában is meglátogatta. Vajon mi van vele? Megírja-e élményeit. Mert hisz egyrészt olyan embereket ismert, mint Kőrösi Csoma Sándor, akivel éveken át együtt tanult; másrészt ha valaki, ő igencsak ismeri az erdélyi vadászatokat. Igaz, amikor legutoljára itt volt, tréfásan panaszkodott, hogy „könnyebb kedvtelve mászni bérceket, mint vadászemlékeket leírni“ – ám most nincs mit csinálnia. Hallotta: udvarháza leégett, amikor faluját felgyújtották, fegyvereit, elkobozták... Ha ki akar mozdulni Kolozsvárról, már Szamosfalvára is írásbeli engedélyt kell kérnie... Igen, ő megírja.
Ekkor dühös lett magára. Ő ugyan azon kevesek közé tartozott, aki vezetett vadásznaplót, de jó ideig csak a nagyvadat írta bele, az apróvadat nem. Pedig olyan eredményei voltak... amikor Pozsony megyében egy nap alatt körvadászaton 105 nyulat lőtt. Hogy a vadásznaplóval végül is mi lett? Fene tudja – ha lett volna ereje, talán legyintett is volna – elvitte a felfordulás. Bár eredeti állapotában sem volt teljes... A medve ugyanis hiányzott belőle...
Ez volt élete egyik nagy fájdalma. Talán még soha senkinek nem volt olyan balszerencse-sorozata, mint neki a medvével... Egyet sem tudott elejteni. Sem egyedül, sem később, amikor Újfalvi Sándor, Erdély egyik legjobb medvevadásza próbált neki segíteni... Talán, ha előbb beletörődik a dög melletti lesbe... Ám késő bánat, eb gondolat.
Persze, kudarc máshol is érte. Mint a cséplőgép esete. Ő hozatta Erdélybe az elsőt. Bár ne tette volna! Már a váradi országúton elakadt a sárban, csak bivalyokkal tudták bevontatni az uradalomba, ahol is aztán kiderült, hogy nem ért hozzá senki. Végső szorultságában elhívatta a környék leghíresebb ezermesterét, a szászgorbói molnárt. Benne volt utolsó reménye. Találékony, mindenféle szerkezethez kiválóan értő ember volt, ditrói székely őseihez méltó. Ám mikor a masinát meglátta, keresztet vetett, és hanyatt-homlok futott haza, mondván, ez nem más, mint az ördög masinája. A gép aztán kipróbálatlanul szétrozsdált a csűrben.
Ott egye meg a fene! – gondolta magában. – Az én hibám volt. Előkészítetlenül nem lehet semmit megpróbálni...
De a medvék! Az a kudarcsorozat élete legnagyobb bánata. És most végigszaladtak képzeletében a kísérletek...
Először úgy gondolta, hogy ha a többi vad sikerült, miért ne sikerülne ez is. A Szilágyságban már régen nem volt medve. Báró Bornemissza János hívta meg Görgénybe. A zsibóiak után itt voltak a legjobban rendezett vadászatok. Azzal a különbséggel, hogy innen nem voltak kitiltva a kormánytisztviselők és a katonák. Ám vendég volt, tudomásul kellett vennie. Vagy megsérti Bornemisszát, és hazamegy, vagy lenyeli, hogy svarcgelbekkel van együtt. Bár a vendéglátó dicséretére legyen mondva, a vacsorai ültetéseknél és a vadászállások kijelölésénél ügyelt arra, hogy ne legyenek közel egymáshoz.
Az első hajtásnál jött is rá szépen egy medve. Már emelte a puskát, amikor az megállt, és hátranézett. S a következő pillanatban mellégurult két bocsa. Játékosak és idétlenkedők voltak. Valószínűleg még nem a hajtóktól indulhattak meg, hanem épp arrafelé jártak, mert nem voltak idegesek. Az anyamedvét lelőhette volna.
De pontosan ő, akinek a vadászatain tilos a szarvastehén és -borjú, az őzsuta és -gida, sőt a vadkoca lövése, lője el az anyát a bocsai mellől? Akkor azok elpusztulnak. Mert egy szem golyóval csak egyet lőhet le. (Sohasem vadászott mással, mint egycsövű golyós fegyverrel. A dupla csövűt és a sörétet megvetette. Összes vadját golyóval lőtte.) Akkor az egyik bocsot? Már csak nem teszi nevetségessé magát. S különben is az anyamedve, mintha érzett volna valamit, mindig fedezte őket. Sóhajtott egyet, és elengedte őket lövés nélkül... Lesz még másik.
Azon a vadászaton több medve nem jött rá. Mások ejtettek is, hibáztak is, neki semmire sem volt módja. Enyhén szólva is mosolyogtató eset történt a két – egyébként a hadseregből kilépett – tiszttel. Egy medve éppen köztük igyekezett kifelé. Lendvay kapitány, akihez közelebb volt, előzékenyen át akarta engedni Täuffer őrnagynak, aki medvét még nem lőtt, annak viszont nem jött kézre. Míg mind a kettő a másikra várt, a megijesztett medve világgá ment sértetlenül. Mert a megriasztott nyúl megy ám esze nélkül, de a megijesztett medvénél nincs gyorsabb állat a kettős hazában.
Ekkor barátkozott igazán össze Újfalvival. Sándor a vadászat végén odajött hozzá, és meghívta őt magához következő őszre a ciblesi vadászatokra. Ott biztos lesz!
Hát lett is. Medve is, meg élete legnagyobb kudarca.
Ha valaki tudott medvevadászatot szervezni, Újfalvi igen. A dergetők már jó előre becsúsztak a hajtásba. Az ő feladatuk, hogy a medvét – ha netán el akarna térni az iránytól –kiválasztott vadász irányába tartsák. Jött is a medve szépen, mintha csak céltábla lenne. Felemelte a puskáját, célzott, meghúzta a ravaszt – és semmi...
– Pont most mondott csöttöt a nyavalyás – morgott magában – ez is elmegy!
Már vette el a vállától a puskát, amikor valami gyanús hangot hallott. Megállt a mozdulata, a következő percben eldördült a fegyver, és a rúgásától akkor pofont kapott, hogy eleredt az orra vére, és jó ideig kék-zöld volt az arca. Nachbrenner. Után sülés. Hogy a csappantyú szúrólángja volt gyenge, avagy a lőpor volt kicsit nedves, vagy pedig nem döröckölte le eléggé a fojtást? Nem mindegy? Se azelőtt, se azután nem hagyta cserben a fegyvere. Csak éppen most... Káromkodott is amúgy Wesselényi-módra, amit egyébként ritkán hallottak tőle idegenek, mert – apjától eltérően – társaságban nagyon fegyelmezte magát. Most azonban valószínűleg csak azért nem szakadt rá az egész Cibles, mert az Úristen éppen a világ valamelyik másik részén volt elfoglalva...
Az orrvérzést aztán elállították, Újfalvi pedig elrendezte az újabb hajtást. Itt már dergetők nem voltak, hanem csak kopók. Meg is zavartak egy medvét úgy, hogy elébb megcsúfolta a legmerészebb kutyát, amelyik aztán el nem mozdult volna a pecére mellől, s oldalt kitört a hajtásból.
Ez volt az első nap. A másodikat pedig egy hebehurgya kezdő puskás rontotta el. Még egy medve volt a hajtásban, az is lehet, véletlenül váltott be, s arra rápuskázott. Meg is sebezte valahol a hátsó sonkáján, mire az nekitámadt. Az meg elhajítva a fegyverét – pedig a másik csöve kilövetlen maradt – hatalmas ordítással ész nélkül futni kezdett. Még az volt a szerencséje, hogy egyenest Újfalvi felé futott. Sándor ordítozott neki, hogy ugorjon félre, de bizony az se nem látott, se nem hallott, csak rohant. Végül is csak megjött az esze, s félreugrott. Elhasalt, mint egy béka, de törődött is ezzel. A medve egyenest Újfalvinak tartott, aki aztán el is ejtette. Itt most igazán nem lehetett udvariaskodni, emberéletről volt szó.
A kiszemelt medve pedig szépen kiballagott a hajtásból ezalatt.
Ekkor medvebarlangászatra hívta meg Újfalvi, mondván, ez a legbiztosabb. Télen tapasztalt hegyi emberekkel felkeresik a medve gauráját, ahol alszik, s akkor ott felriasztva elejtik.
Ám közbeszólt a politika, s erre jó néhány évet várni kellett... Végre eljött ez az idő is. Kemény csikasz hideg volt, magas hó. Jóízűen nevettek barátjával, amíg megtanult a hótalpakon járni. Közben Újfalvi előadást tartott a tél medveszokásokról. Hogy nem is barlangban, hanem valami kisebb üregben vagy odúban alszik, melyet kitölt a testével. Hogy – szemben a közmondással – igencsak éber álmú általában. Hogy rendszerint azonnal ugrik, és ugyancsak gyorsan kell lőni; bár előfordul, hogy alig lehet rábírni a mozdulásra.
A végén csak elindultak. A vezetőjük egy öreg havasi pásztor volt, aki több »bürlog«-ot is ismert.
Másnap értek oda. Egy sziklapárkányon lévő hasadékra mutatott vezetőjük;
– Ott van, Domnule!
Valóban, látni lehetett, mintha egy helyen jeges lenne a hó egy kis nyílás körül.
– Kész vagy? – kérdezte Újfalvi. Ő bólintott, vezetőjük pedig, aki oldalt és feljebb állt a sziklákon, nagyot ordított:
– Jés Martinye!
Hát a „Marci“ jött is. Egy pillanat volt, elővágódott a sziklahasadékból egy valami, mint egy nagy hógolyó, lebucskázott a párkányról, s bár mindketten igazán bravúros lövők voltak, mire mozdulni tudtak, a medve lőtávolon kívül vágtatott.
– Te jó ég, ez ekkorát tud baj nélkül esni? – kérdezte ámulva Újfalvit, aki bólintott:
– Még nagyobbakat is. Na, menjünk a másikhoz!
Órákig taposták a havat, mígnem odaértek, Benn egy bükkösben voltak, széltörésben. Barlang sehol.
– Hol itt a medve? – ámuldozott.
– Ott a kidőlt fa alatti üregben.
– Hát gyerünk, nézzük meg!
A medve viszont nem akarta, hogy megnézzék. A világ minden kincséért sem dugta elő a fejét, csinálhattak bármekkora zajt. Ekkor vezetőjük felfedezte, hogy a túloldalon van egy karvastagságú lyuk, biztos a szellőzője. Sándor vágott egy öles hosszúságú, jó kéthüvelyik vastag rudat, s a szellőzőn keresztül megpróbálta azzal bökdösni. De bizony fel sem vette.
A végén vezetőjük javaslatára tüzet raktak a szellőzőnyílás mellett, hogy kifüstölik. De bizony nem mozdult. A végén a fa tüzet fogott, hányhatták rá a havat, amíg eloltották. A medve pedig elpusztult a tűzben, s a bundája is használhatatlanná vált.
– Tetszik, nem tetszik, jövőre meg kell próbálkoznod a dög melletti lessel – szögezte le Újfalvi, s ő beletörődött, hogy jobb híján megpróbálja.
Következő ősszel azonban már „a császár vendége volt“, s mire kiszabadult, már alig látott. Szabadulása után még egyszer összehívta a régieket egy nagyvadászatra. Három hétig tartott farkasordító hidegben, mintegy behozandó az elmaradást. A teríték – melynek szokását errefelé ő vezette be – impozáns volt: 5 szarvasbika, 42 őzbak, 8 vadkan, 4 farkas, 38 róka, 2 nyest, 12 vadmacska, 42 császármadár, 36 fácán és 386 nyúl. Ám ebből ő egyet sem ejtett el. S a bizalmas barát Újfalvi Sándor kérdésére négyszemközt megmondta, hogy már alig-alig lát. Az egykori világhírű zsibói vadászatoknak vége lett.
Életében még egyszer azért megpróbálkozott a vadászattal. A kastélyparkban az egyik öreg fára nagy tömegben gallyaztak fel a fácánok. Csak oda kellene eljutni, s a hangok irányába fellőhetne. Miért is ne sikerülhetne? Hiszen volt már nekünk vak királyunk is. Ha uralkodni lehetett vakon, mért ne lehetne vadászni is?
Hardviger főerdész a megbeszélt időben kopogtatott.
– Világos van még? – tudakolta a báró.
– Alkonyodik egészen. Nyakunkon az este, méltóságos uram.
– Azt mondja, tele van velük a fa?
– Mintha a világ összes fácánja ott gyülekezne.
– Induljunk!
És elindultak. Az öreg főerdész, annyi híres zsibói vadászat szervezője, aki annak idején elmagyarázta gazdájának a vadóvás alapjait, kisgyermekként, kézen fogva vezette urát, az egykor oly féktelen, minden férfias és veszélyes sportban kiváló bárót.
Ködös alkony ereszkedett a parkra. De hallatszottak az álomra készülő fácánok utolsó búcsúkiáltásai.
– Itt volnánk – súgta Hardviger.
– Látja őket?
– Igen. Sokan vannak. Csak tessék fellőni!
És gyengéden jobb felé tolta Wesselényi puskájának a csövét, mely már az égnek meredt. – Kicsit jobbra... most jó.
Nagyot szólt az öreg puska, mely az egy medvehajtás kivételével sohasem hagyta cserben a bárót, robajjal keltek szárnyra a fácánok, mintha az egész fa el akart volna repülni. Görgette a fegyverdörejt a dombok között. A két ember állt a félhomályban mozdulatlanul.
– Leesett?
– Nem méltóságos úr, nem esett le egy sem.
– Elhibáztam! – kiesett a kezéből a puska. – Mindennek vége! Gyerünk innen!
Elindultak vissza, kézen fogva egymást.
– Itt tessék vigyázni báró úr, nagy a sár!
– Sár? Hisz az van itt mindenütt. Csak sár. Az árvizet legyőztem, de most már sohasem fogok győzni...
Nem vadászott többet ott érdemben senki, és a vadállományt 1849-ben kipusztították a megszállók. De amúgy orosz módra, alaposan.
Talán ha nem vagyok olyan rátarti, és hajlandó vagyok söréttel lőni... – ez volt utolsó gondolata.
Újra hallotta a kürtszót. De most már felismerte. Mennyire másként szólt Nagycenken vagy Kollonichéknál, amikor körvadászaton azt az emlékezetes 108 nyulat lőtte, mind golyóval! De hetyke volt akkor! Most meg mint a sirató, úgy hallatszik
„Jagd vorbei!“
„A vadászatnak vége!“
Nekem már mindörökre... – fogalmazódott meg benne, alig tudatosulva. Hirtelen fényt látott, világos fényt, egy hosszú, sötét alagút végén...
A zsibói vágások fölött akkor korrogta el magát az első szalonka...
(Budapest-Sasad, 2000. március 29, 2006.január 3.)
|
|
|
- February 06 2011 07:12:19
Reggel hét óra, és túl vagyok egy csodálatos Vadászaton.Érdemes volt korán kelni,és a sárban dagonyázni a medvék után. Hol vannak már ilyen Emberek?!
Köszönöm, hogy Olvashattam ezt a Csodát!
Tisztelettel és Szeretettel:Glica |
- February 06 2011 15:12:51
Történelemleckének sem utolsó ez a novella, hiszen úgy jutunk belőle hasznos és érdekes információkhoz, hogy közben izgalmas vadászkalandokon veszünk részt. Az Afika-kutató Teleki Samu görgényi vadászatairól (többek között Rudolf trónörökössel) is lehetne hasonló kalandokról írni. Élvezetes, olvasmányos írásodhoz gratulálok.
Üdv Feri  |
- February 06 2011 15:57:58
Kedves Imre!
Nagyon örülök, hogy végül is ideértem és figyelmesen olvasva a végére is értem ennek a szép történetnek. Ha bár nekem csak az a bajom a vadászatokkal, hogy nem voltam és nem is vagyok oda érte. Nem csak azért, mert régen és talán ma is egy bizonyos réteg művelheti (gyakorolhatja) a vadászatot. Inkább azért mert egyrészt a fegyverek nekem az "ellenségeim", látni sem szeretetem őket, másrészt rettenetesen sajnálom az állatokat.
Talán azért halt ki mostanra sok szép állat, mert már a XIX. században elkezdték ritkítani őket, akár csak az erdőket. Mára aztán kevesebb a vad és kevesebb az erdő is.
Miért is nem látok én mostanában erdők mellett, kaszálókban, réteken mezei nyulat?
Inkább az urak is mentek volna a földekre dolgozni, nem hogy a szegény embereket vitték hajtóvadászatra!
De még az is eszembe jutott, hogy "az urak a pokolban is urak" - valahol hallottam. S most is vannak olyanok, akik nem hiányoznak egyetlen nagy vadászatról sem.
Szegény ember gyermekeként így én csak olvasmányokból és filmekből ismerem a vadászatot. Még ha megtehetném sem lőnék le egy állatot sem. Én inkább mind megmenteném, ha tudnám!
Maga a történet leírása igen szép, minden bizonnyal gondos munka előzte meg az összeállítását, és helyesírásilag is kifogástalan!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- February 06 2011 19:38:52
Megijedtem, amikor megláttam a hosszát, de annyira vitt a történet magával, hogy magam is meglepődtem, amikor a végéhez értem. Örültem, hogy nem vette el a bocsok anyját, és megint tanultam valamit: a medve éber álmot alszik. Nem gondoltam. Köszönöm, ezt a csodálatos élményt.
Szeretettel: Tara |
- February 09 2011 11:14:55
Üdvözlet mindenkinek. Szerettem volna érdemben válaszolni, főleg Zsuzsának, de most alkalmatlan vagyok rá. Majd utólag megteszem, priviben.
 |
- February 09 2011 11:25:49
Drága Imre!
Már azt hittem sosem érek ide, de nagyon megérte elolvasnom.
Az erdő és a vadászat szerelmese, most sem okozott nekem csalódást, márt mint Te!
Általam nem ismert életekbe kalauzoltál el, bevittél rendesen a sűrűbe. Azt hiszem sokat tanultam megint.
Köszönöm hogy olvashattam.
Szeretettel: pipacs |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 27. Saturday,
Zita, Mariann napja van.
Holnap Valéria napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
