Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikMarch 28 2024 10:14:41
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Impresszum
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 10
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,199
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Váltás a VERSEK főoldalára P R Ó Z Á K
Papon: Sisvai hidegje_2
_A történet vége.

V


Egy-egy kiadósabb áldomás után rávették, vegyen részt a csárdában az erővel való virtuskodásban. Versenyt ugrani, birkózni ugyan nem tudott a lába miatt, de hatalmas kezeivel igen jól bánt. Senki emberfia, sem mert vele ökölszorításban kiállni, mert a mindenkiénél hosszabb karjával, erős csuklójával, nagy tenyerével, amiben csaknem mindenkinek elveszett a keze, mihamar lenyomta bárkinek az öklét, hogy az csak úgy koppant a földbe ásott lábakon álló tölgyfaasztalon. Ilyenkor mindig a vesztes fizette a következő itókát, amit a kikapós csaplárosné öntött a fakupákba.
Nem tudni, hogy a koppanásokra vagy a vesztes feljajdulására, elnyomott káromkodására bekövetkező, jóízű kacagásra-e, de Holló, a János lova gazdája minden diadala után harsányat nyerített. Egyesek azt sugdosták, a Holló táltos volna, aki ilyenkor az erőt fújja a gazdája szájába. Pedig az csak békésen ropogtatta az elébe vetett szénát vagy abrakot. Kanalas Péter, a bolyongó mesélő egyszer állítólag látni vélte, a Holló hollóképében elrepült volna Kabának a nádudvari Sulymos csárda legelőjéről. A csárda a Tökhalmon állt, ami juhlegelő volt. Pétert meg azért hívták kanalasnak, mert evő kanala gém csőréből való volt. Mondták is neki a Sándoros* csárda vendégei Nagy-Rábé közelében:
- Nem bort talált kend a csőrével egy kicsit sokat kanalazni, hogy lovat látott repülni Kaba irányába?
(*Ezt a csárdát azért nevezték Sándorosnak, mert később állítólag Rózsa Sándor is járt ott. Eredeti megnevezése nem ismeretes.)

A Patkós csárdában történt egy ízben, ahol még nem ismerték a vaskezű Jánost, hogy Füredről egy túlzottan is vidám társaság vetődött be, midőn János békésen falatozott csillagos nyelű bicskájával a csárdásné által elébe tett sódarból és foszlós fehér kenyérből. Rá veres bort ivott, ami állítólag Egerből, az érsekség pincéjéből lett ötön véve*.
(*ötön véve: öt ujjával elvéve)

Egy Nemes Dani nevezetű csikós legény azzal hencegett, nincs az egész Alföldön senki, aki őt lebírná ujjhúzásban. Jánost is bégázták, tegyen próbát Danival, ha a bátorság nem száll az inába. Ám János nem állt kötélnek. Ott maradt ülve a földbe ásott lócán, a hasonló asztal mellett. Intett a fogadós nének, vinné el a megmarad ételt, és hozna még egy kupa bort neki, mert az nagyon csúszott a fiatal hagymával elfogyasztott sódar után.
Dani azonban útját állta az asszonynak:
- Én fizetem az úrfi borát, ha legyőz ujjhúzásban, de az egész csapszékét is. Vagy ő, ha veszít ellenem.
- Kenyeres János a becsületes nevem. Nem szeretem, ha úrfinak szólítanak holmi gyüttmentek. – Ekkor még mindig ülve maradt.

Hirtelen csend lett az ivóban. Özvegy Pók Piroska utolsót simított Légy Lenke vadonatúj, házi szőttes ruháján a gerenda zugában, nehogy zümmögni merészeljen. Abba maradt a pipák állandó szortyogása, az iccék és a meszelyek kalamolása is alább hagyott az öblítő dézsában. Egyedül a rakoncátlan szél hozott a Tiszáról tiszta illatot, besüvített a keskeny ablakrésen, miközben istenesen megrázta az ajtó előtt nyikorogva himbálódzó cégért, és jókora adag mintát vitt a pipafüstből a levegőégbe, a pitvar szabad kéményén keresztül, ahonnan sziszegve távozott.

Az asszony ijedten vitte be a törékeny holmikat a kármentőbe. – Ebből csetepaté, verekedés lesz. Jobb az óvatosság – gondolta. Ekkor János felegyenesedett, és jellegzetes járásával előrébb lépett a csípőre tett kezű Dani felé. A mestergerenda alatt egy szikrányit le kellett hajolnia, a fejét bele ne üsse abba.
- Hát kendben kit tisztelhetek?
Dani egy gondolatnyit hátrább lépett a neki nyújtott jobb kéz elől, majd a karikást áttéve a bal kezébe kezet nyújtott, és egy kicsit megjuhászodva megszólalt:
- Nemes Dani vónék, Haraszti nemzetes uram ménesétől. Ezek itt a cimboráim és Szolnoki Sándor bátyám a ménesgazda.
János a többiek felé biccentett.
- Na, akkor üljünk az asztalhoz! Jobb vagy bal kezes kend, Dani? – kérdezte János - mert a szerint kell leülnünk.
- Én bal kezes vagyok. Sejdítem, ez nem zavarja kendet?!
- Engem nem – azzal János feltűrte bal karján a gallér nélküli, kékfestő inget.
Leült a két férfi egymással szemben. Dani karjában dagadtak az izmok, lelkében a korábbi próbák sikerén az önbizalom, és nyújtotta János felé bal keze kissé begörbített, középső ujját. János ekkor emelte fel a bal kezét az asztal alól. A középső ujjak egymásba kapaszkodtak. Dani hatalmas szorítást érzett az ujjperceiben. Rémülten látta, ujja töve lilul. Próbált nagyot rántani a kezén. Teste minden erejét beleadta a rántásba, ahogy a jobb kezével a faragatlan asztal peremébe kapaszkodott. De hiszen, mintha a váradi hegyet akarná elhúzni, olyan érzése támadt. Aztán ellenállhatatlan erő húzta az asztal másik oldalára. János hang nélkül, lassú, egyenletes húzással áthúzta a Dani felső testét a saját oldalára úgy, hogy a Dani feje már azt a lócát érte, amin János ült, majd csendesen megszólalt:
- Elegendő-é kendnek ennyi? Mert ha nem, megmutatnám még a hüvelykhúzás mikéntjét is.
- Elegendő, elegendő! – jajgatta Dani – Még letépi az ujjamat! – azzal a szájához kapta elzsibbadt ujjait, és elismerőleg bólintott – Ezt megnyerte kend. Bort mindenkinek! Azt a hüvelykhúzást meg megmutathatná. Hadd okuljunk mindannyian.
Ekkor a háttérből Szolnoki Sándor bácsi lépett elő, és fennhangon megszólalt.
- Egészségére Vaskezű János uram, és mindannyiónkéra! - Felhajtották a bort, majd az öreg Dani felé fordulva mondókáját folytatta:
- Neked meg, Dani fiam jó lecke volt ez, hogy ne kössél bele még az élő fába is. Tiszteld az idegeneket, a nálad erősebbeket. Mindazonáltal a hüvelykhúzásra magam is kíváncsi vónék, ha bémutatná kend.
- Szívesen, ménesgazda uram – kezdte János – Az öregapám öregapja mesélte, hogy eleink az íjak idegét akként húzták a hüvelykujjukkal, hogy annak vége a középső ujjuk második percén nyugodott, mutató ujjuk pedig a hüvelykjüket támasztotta. Így sokkal nagyobb erőt lehetett a húrra kifejteni, gyorsabban el lehetett pattintani azt, és pontosabban lehetett célozni is az ellenre. Megpróbálja velem ezt valamelyikőjük?
Senki sem jelentkezett, de mindenki jó kedvűen kacagott. Dani próbálgatta az ujjait a látottakhoz és a hallottakhoz igazítani. Közben azon morfondírozott, - karikással csak legyőzném ezt a híres Vaskezűt.

*

A farönkök két-három évet is szikkadtak a szárító csűrben, a kész szekéralkatrészek, kerekek, lőcsök, első és hátsó saroglyák, stb. pedig a gazdák padlásain, mielőtt szolgálatba álltak volna. János már rég nem volt éjjeliőr, de mindig szívesen időzött a szárítók és a műhely kellemesen ismerős illatában. Most szigorú tél volt, nem ez volt a bognárok munkája dandárjának az ideje. Mindenki a meleg búbos kemencék, kályhák köré telepedett. De ez sem volt a tétlenség ideje. Többnyire ilyenkor készültek a szerszámnyelek, hasznos faeszközök, gyűjtő és forgató vellák, gereblyék, tilolók, fakutyák, faragott sámlik, még sótartók is, amelyek szinte nélkülözhetetlenek voltak az akkori udvarokon, háztartásokban. No, meg hát jókat diskuráltak, folyt a mese. A mesélés mellé néha egy kis papramorgó és borocska is akadt, amitől megeredt az emberek nyelve. A korai sötétség miatt meggyulladtak a mécsesek és a gyertyák. Az imbolygó fények egymással viaskodó, táncoló árnyakat vetettek a szerszámokkal teleaggatott falakra.
Csikordult a műhely nehéz tölgyfa ajtaja, és a hófúvásból a melegre belépő, nagyszakállú hóember adjon isten jó estét köszönt az iddogáló társaságra. Tiszai Károly volt az, a kovácsok egyike, akikkel a bognárok meglehetős egyetértésben és egymásra utaltságban dolgoztak, készítették a szekereket és egyéb, főleg mezőgazdasági eszközöket.
- Hujj! - fújt nagyot a kovács, miközben leseperte magáról a havat. – Odaki’ farkasordító hideg van. Jön Sisvai hidegje!
- Húzódjék kend közibénk, akad itt még egy üres kupa is a számára! – szólt az első mester, akit az idő közben deresre festett.
- Üres kupa otthon is lett vóna. Tőtenek is kendek bele valamit?
Már ugrott is az egyik legény, és bort töltött a jó nevű mesternek egy kis csobolyóból, aki a férfitársaságra köszöntötte az italt, majd miután megtörölte a szakállát hozzáfűzte a köszöntőhöz:
- Jó ez a bor, de nagyon kis-csobolyó íze vagyon! – mindenki kacagott, és a legény újra töltött a kovácsnak.
János csak kelletlenül mosolygott, mert a Sisvai név mellbe vágta. Most, hogy közeleg a kisded születése, hamarosan vége az úr ezernyolcszázhuszonharmadik esztendejének. Kerekes uram észrevette János színeváltozását, és rákérdezett:
- Mi lelt, János Fiam? Tán vackorba haraptál? Olyan kesernyés az ábrázatod.
Minden szem Jánosra szegződött, aki egy kicsit feszengett, de lassacskán nekilódultak a szavai, mert úgy érezte, családias részvét és szeretet árad felé.

- Enyhe idővel köszöntött ránk ezernyolcszáztizenhat Boldogasszony havának eleje. Szinte tavaszias volt a levegő. Már mindenki azt hitte, megette a kutya a telet. De hiszen nem véletlenül hívták a régi öregek a januáriust a förgeteg havának, mert a hónap végére, nagy hirtelenjében, lett olyan kemény hideg, óriási széllel, zimankóval, ami a Kárpátok felől zúdult az Alföldre, hogy a jótét lelkek még a kutyájukat sem verték volna ki házból. De menjünk csak sorjában!
Huszonkilencedikén vagy harmincadikán, már nem emlékszem pontosan, de, hogy hétfői nap volt, az bizonyos, hívattak volt a kabai szárazmalmok bírái – mellesleg mondván, már akkor is vót Kabán vagy huszonhárom szárazmalom -, vinném el nígy lúval a nádudvari postakocsit Bárándra, amiben a tekintetes Sisvai István postamester ült egy amolyan gyengécske, béleletlen, szűrszerű köpönyegben. Nádudvarról való elindultakor ugyanis a szebbik orcáját mutatta az időjárás. Ám midőn Kabán lovakat váltott volna, már ugyancsak üvöltött a förgeteg.

János itt egy kis szünetet tartott, ivott pár kortyot a kupájából. A műhelyben csak a dobkályha duruzsolása hallatszott, minden szem rászegződött, feszült figyelemmel, a beszélőre. Sanyi, az egyik inas még a száját is tátva felejtette a nagy érdeklődéstől.
- A bírák le akarták nagy erősséggel beszélni Sisvai uramat a bárándi útról, mondván: - Istenkísértés ez, nemzetes uram, ilyen cudar időben útnak indulni.
Sisvai uram azonban nem állt kötélnek. Erősködött, neki még napnyugta előtt Bárándon kell lennie, mert a sógora, a katolikus vice-esperes nagybeteg, aligha éri meg a reggelt. Ezt a vice-esperest Simko Joachimnak hítták, ennek a húga vót Sisvai nemzetes uram hitvese. Hétszáznyolcvankilenctől szógált plébánosként Bárándon, azut’ ű lett a Sárrét vice-esperese haláláig, ami azért, hogy elibe ne vágjak a történteknek, nem következett bé másnapra.
Béfogtam hát a község vorspontos lovait a postakocsi elé, és a kabaiak nagy marasztalásai, óbégatásai közepette elindultunk a Bárándra vivő út felé. A faluszéli nagy sástónál jobbra kanyarodtunk, ahun az út elvált a Tetétlenre vivőtől. Nehezen haladtunk. Szinte semmit sem lehetett látni, úgy vágta a havat a szél az orcánkba. Sisvai uram kopogtatta a kocsi elejét, igyekezzünk jobban.

A kocsinak hintószerű kialakítása vót, zárt utasfülkével. Sisvai nemzetes uram abban gubbasztott meglehetősen dideregve. A gyertyákkal világoló lámpák, amik a kocsi oldalain és a bak előtt voltak elhelyezve, nem világoltak, már régen eloltották őket a heves szélrohamok, amik üvöltésétől hallani is alig lehetett valamit. Azért csak elevickéltünk a falu szélső házaiig, ahun a kertségek kezdődtek. Az út egyre járhatatlanabb lett. Alig hagytuk el a kerteket hallottam, a hajszás oldali lovak patái alatt beroppan a jég. Rövidesen csánkig járt mind a nígy lú a jeges pocsolyába’.
Alig telt el egy fertály óra, amikor egy befagyott kottyanóhoz értünk, amibe a lovak szügyig beleszakadtak, és a kocsi is megfeneklett a fagyos sárban. Tudtam, innen se té, se tova.
Azért leugrottam a bakról, és a vezér-lúhoz cuppogtam a sárban, aminek a teteje szinte rögvest be is fagyott, miután a lovak felvágták. Biztattam űket, de azok még mílyebbre süppedtek. Visszamásztam a kocsihoz, mondottam Sisvai uramnak:
- Innen gyalogszerrel sem lenne messzire a Nádas csárda. Oda elérhetnénk, mielőtt megvesz minket az Isten hidege.
- Én nem megyek innen, egy tapodtat se. Igaz, fázok. De ha kend ide adná a subáját, akkor kibírnám reggelig.
- Dehogy adom a subámat az uraságnak! – kiáltottam – akkor én fagynék meg. A bocskorom, gatyám kötésig olyan már mintha egybenőtt vóna. Úgy rám fagyott a latyak, mint egy páncél. Kend legalább száraz.
- Kendért nem lészen akkora kár, mint érettem. Meg aztán kendnek se kutyája, se macskája. De nekem sok gyermekeim vagynak.

Azzal elővette Sisvai uram a bibliáját, és példabeszédeket kezdett vót nékem prézsmitálni a felebaráti szeretetről, meg a mennyeknek országárul. Az élet utáni ösztön mindezek ellenére azt diktálta nekem, a subát neki által nem engedhetem.
Még egyszer szóvá tettem, elsegítem a csárdáig. Az öreg nem állt rá a dologra. Sőt! A kocsi hágcsójára kilépve, le akarta vót tépni rólam a subát. A vézna kis ember a hágcsón állva sem volt nagyobb nálam. Bezzeg a szája!
- Kend egy éhenkórász kálvinista! Még a vallását is lopta! – kiáltotta – Nekem a sógorom a sárréti katolikus vice-esperes. Hogyan merészel kend, koszos jobbágyként, nekem ellent mondani?!

Ezt tovább ne tűrhettem. Visszalódítottam az uraságot a kocsiba, rácsaptam a fülke ajtaját. Hallottam – a nyekkenés után – az uraság tovább szitkozódik, majd buzgón imádkozni kezd.

Itt a nagydarab ember könnycseppet morzsolt ki a szeme szögletéből, krákogott, ivott pár csepp bort, megköszörülte a torkát, és folytatta:

- Elkecmeregtem a bal kézre eső csárdáig. Az indulattól vagy a hidegtől, nem tudom, mennyi ideig birkóztam a rettentő förgeteggel, amíg felviláglott a csárda fénye. Nádas Mátyás bátyámnak elmondtam, mi történt. A csárdabelieknek könyörögtem, mentenék ki szorult helyzetéből Sisvai uramat. Azután elaléltam.

Arra ébredtem, valaki rázza a vállam. Már világos reggel vót.
- Serkenjen kend! Itt vannak kendért a kabai hajdúk. Ki akarják kendtől tudakolni, miért nem segítette Sisvai urat a csárdáig.
Az ébresztő Juliska vót, Nádas Mátyás uram nagyobbik leánya. A történteket a község házán tudtam meg, ahova bénaként vittek el, mert nem bírtam lábra állni.
A csárdásék a kocsijában ülve, imádságos könyvét és olvasóját a kezében tartva, nyitott kék szemekkel az ég felé tekintve, merev fagyhalálban találták a nádudvari postamestert. A test bevitetett a község házához, ott a falnak támasztatott, de úgy eldült, mint egy faragott kép.

Az előjáróság tényleg meghallgatott. Nem találtattam bűnösnek. De Bárándról visszahallottam, én ütöttem vóna agyon a nádudvari postamestert.

A többit már tudják kendek. Ott fagyott el mind a két lábom, de mind a nígy lú is. Simkó Joachim nem sokkal élte túl a környezetéből kiszivárgó pletykát. Húsvét vigíliáján már nem ő tartotta a szentbeszédet. Kiköltözött a temetőbe a teste, a lelke meg a katolikusok istenéhez.
Hozzászólások
patakikatalin - May 19 2011 07:01:50
Amig olvastam, olyan hidegem volt, hogy többször is kerestem a subát a hátamon, hiába. A hideget nagyon nem kedvelem, pláné ha süvit a szél, és ódalt vágja a jeges havat. Egyszer én is mentem ilyen veszett időbe....gyalogába.
Egy "népi szótár" jelent meg soraid között. Teljesen idegen vót a szó!
Örülök, hogy a reggelt a Te irásoddal kezdtem. Sokat láttam, sokat hallottam, sokat tanultam.
Szeretettel:Glica
reitinger jolan - May 19 2011 08:14:11
Eltűnt az előző hozzászólásomsmiley

Választékos kifejezéseid, fogalmazásod jól érezteti a kor hangulatát.
Jól összeállított, gördülékeny, olvasmányos.

Talán Sárrét miatt, Szabó Magdát juttattad eszembe.

Szeretettel Jolismiley
Papon - May 20 2011 10:21:14
Kedves Katica!
Jó, hogy fel nem fáztál! Ezzel a bizonyos "népi szótárral" is igyekeztem a hitelességet megteremteni
Köszönöm, hogy szereted írásaimat.
Szeretettel:
Papon
Papon - May 20 2011 10:23:24
Kedves Joli!
Szerintem nem tűnt el semmi, főleg a te "hűséged" nem az írásaimhoz. Köszönet érte.
Szeretettel:
papon
Torma Zsuzsanna - May 21 2011 19:29:24
Kedves Papon!

Igaz, hogy én sem tudok mindig itt lenni és főleg nem naprakészen olvasni a különböző novellákat és verseket, de igyekszem gyönyörűen megfogalmazott történeteidet, és benne a hosszabb-rövidebb adomákat is nagy figyelemmel végigolvasni.
A választékos, ízes magyarsággal írt leírások, párbeszédek annyira lekötnek, hogy szinte úgy érzem, mintha én is közvetlen szemlélője, hallgatója lennék a történteknek, a cselekménynek!
Igazán érdemes volt megírni, és kár lett volna nem elolvasni!!!

Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmiley
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Mai névnapos
Ma 2024. March 28. Thursday,
Gedeon napja van.
Holnap Auguszta napja lesz.
Ajánló
Poema.hu versek
Versek.eu
Szerelmes versek
Netorian idézetek
Idézetek.eu
Szerelmes idézetek
Szerelmes SMS-ek
Bölcs gondolatok
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Szollosi David
22/03/2024 01:16
Március 10 óta nem küldtek be verset???
Wino
18/03/2024 01:35
Jó pihenést mindenkinek!
vali75
09/03/2024 12:28
Szép napot kívanok! smiley
vali75
07/03/2024 06:24
Jó reggelt kívánok! smiley
rapista
05/03/2024 00:47
Jó éjt!
vali75
04/03/2024 06:02
Jó reggelt kívánok! smiley
vali75
01/03/2024 15:08
Szép napot kívánok! smiley
2xistvn
21/02/2024 10:06
csodás napot "Napkorong"smiley
vali75
18/02/2024 07:56
Szép napot kívánok! smiley
Szollosi David
16/02/2024 18:18
4x Szép napot! Feb 12-től máig... smiley
vali75
12/02/2024 15:21
Szép napot kívánok! smiley
vali75
11/02/2024 21:45
Jó éjszakát kívánok! smiley
2xistvn
11/02/2024 09:37
Köszöntelek "Napkorong" Szép napot!
vali75
11/02/2024 07:43
Jó reggelt Napkorong! smiley
vali75
10/02/2024 15:47
Szép napot kívánok! smiley
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes