Napkorong

Szereplõk:
Lili, 16 éves gimnazista
Edit, 32 éves utazás szervezõ
Tom, 25 éves egyetemista
Pál, 43 éves gyári munkás

-1-

Pontos helyét nehéz lenne megmondani, nemhogy a kontinenst, de még az égtájat se tudom. Nem tudom, milyen községben, milyen faluban, milyen házban, de az bizonyos, hogy e-történetünk kiindulópontja, cselekménye, s talán a befejezése is (amit még nem döntöttem el) egy fürdõszobában kezdõdik.

PÁL: Hahó, hal valaki engem?
LILI: Igen, itt vagyok, jól hallom magát, de nem látok semmit.
EDIT: Én is hallok mindenkit, mi a fene van itt?
TOM: Üdv, van még egy túlélõ!
PÁL: Van még valaki?
EDIT: Akkor rajtam kívül hárman vagyunk, ennyit tudunk.
PÁL: Meg azt, hogy valami bûzös ragacsos ganéj van a lábunk alatt.
LILI: Hogy jutunk ki?
r30;
Õk akkor még nem tudták, de egy lila zselé szerû anyagon álltak, fejük felett az illatosító mûanyag bevonata terült el. Nem volt tele az illatosító ezzel az anyaggal, így volt egy kis légterük. Képzeljünk el egy algebrai testet, mondjuk egy négyzetet, melynek tetejét még egy hídszerû tetõ is gazdagítja. Az egész tetõszerkezet mûanyagból van, de a híd egyik fele átlátszó. A négyzet egyik oldalsó falának alján kis rácsok találhatók, ahol az öblítéskor egy minimális gél távozik a komplexumból, hogy segítsen a WC felfrissülésében. Ebbe a világba került emberek, kétféleképpen tekinthetnek ki a nagyvilágra, ami jelen esetükben a WC helyiségét jelenti. Egyfelõl az átlátszó tetõszerkezet felére sétálnak és kinéznek, másfelõl leásnak a gél aljára, megkeresik a rácsokat, ahol is kikandikálhatnak. Ha lefelé néznek, akkor egy hatalmas szakadékot pillanthatnak meg, melynek alján, a lefolyó sötét mélysége tátong, elõtte pedig egy tengerszemszerû kis mélyedés, ami vízzel van tele. Elsõ feleszmélésük utáni gyors helyzetfelismerésüknek köszönhetõen ez a négy halálravált kisember rájöhetett hogy, tényleg egy WC-be kerültek. A feleszmélésüket pedig egy felkapcsolt villany indította el.
Most pillantották meg egymást elõször. Egy nagy csattanást hallottak, a WC ülõke fejük felett felcsapódott és valaki vizelni kezdett. Mindenki ösztönösen behúzódott a belsõ falhoz, tehát az illatosítós tetejének azon részébe, ahonnan nem lehetett kilátni. A sugár Niagara vízesésként hallatszott az emberkék számára, de látni nem láttak semmit. Amúgy is mindenki attól fél, amit nem lát, mert ebbe beleképzelheti legmélyebb félelmét. Mikor abbamaradt, hírtelen egymásra néztek,várva, hogy mi következhet ezután, aztán óriási robajjal, óriási vízmennyiség mosta el WC kagylót, és az abban elhelyezkedõ Illatosítót. Ebbõl csak annyit érzékelhettek, hogy a vízmennység nekicsapódik minden oldalról a tartózkodási helyük falainak. A víz csak lent oldotta fel a rácsos résznél a gélt és csak egy nagyon keveset süllyedt meg talajpillérükként szolgáló géljük. Annyi kis kellemetlenségük történt, hogy egy kicsit megsüppedtek, aminek következtében lábukat bekerítette ez az furcsa anyag. Azt hiszem, ha nem érezték volna teljesen kilátástalannak helyzetüket biztosan jól szórakoztak volna egymáson. Viszont újra lekapcsolódott kis világuk villanya, így a sötétség nem erõsítette meg énjük humoros oldalát.

PÁL: Te jó ég! Feltudjátok fogni, hogy hol vagyunk?
LILI: Olyan, minthar30; Mintha, egy nagy csészealjban lennénk.

A kimondott szavai közben, nem tudta eldönteni, hogy törjön e ki hisztériás rohamban, vagy pedig várjon még a kirobbanással, hátha az idõsebbek kitalálnak valamit.

PÁL: Igen, ez valóban egy csésze, de nem kell hozzá nagy képzelõerõ, hogy rájöjjünk, hogy ez nem egy Ufó ûrhajója, hanem egy közönséges WC csésze.

Mindeközben már a 25 éves Tomnál is elszakadt a cérna és kegyetlen szitokáradatba fogott. Mivel most ezt felesleges lenne idézni, így ismerkedjünk meg az utolsó résztvevõvel, aki nem volt más, mint Edit. Edit, nem szólt egy szót sem, odarohant az egyik sarokba és egyszer csak vadul öklendezni kezdett.

PÁL: Na kiokádta magát kedveském?
EDIT: Nagyon vicces, nem is értem, hogy egy ember hogy tud más kárán így viccelõdni!
PÁL: Na várjon csak, - s eközben mindvégig mosolygott, - ugye nem akarja kisajátítani magának ezt a kellemetlen szituációt, amibe mindannyian belekeveredtünk? Attól még hogy mi nem öklendezünk, még mi is roppantul kellemetlenül érezzük magunkat ebben a bûzös WC-ben!
TOM: Nem akarom megzavarni ezt a bájcsevegést, de mindenre lehet panaszunk, csak az illatra nem, ugyanis azt figyelembe véve, hogy hol vagyunk, nem érzek gázszagot.
PÁL: Na, megszólalt a nagyokos! Fiacskám, tudod, engem k-ra nem vigasztal az, hogy most nincs gáz szag, a gáz kellõs közepén. Attól még nem változik a helyzetünk!
EDIT: Papa, nyugalom, itt fiatalkorúak is vannak!

A nõ ekkor Lili felé mutatott, aki ott gubbasztott a sarokban, és csak nézett maga elé. Hallgatásában az játszott szerepet, hogy még mindig nem határozott, hogy most milyen magatartási formát válasszon.

PÁL: Rendben, nyugodjunk meg, elõször is mutatkozzunk be! Aztán ha már tudjuk, kikkel kerültünk ilyen kutyaszorítóba, akkor már kiértékelhetjük a helyzetünket!
TOM: Helyes, akkor kezdem én! Tom vagyok, történelem szakos egyetemista!
PÁL: Á, egy értelmiségi? r11; hangja tele volt gúnyolódó élcel, - na és mi az utolsó emléke a WC-s ébredés elõtt?
TOM: Semmi különös, a barátaimmal elmentem sörözni és éjfél körül már ágyban is voltam.
EDIT: Oké, én Edit vagyok, egy utazási iroda alkalmazottja, és az esti X akták megnézése után aludtam el, én is úgy éjfél körül!

Ekkor Lili következett, aki félig sírós hangon elmondta a nevét, és azt, hogy 22.00-kor már ágyban volt és hamar sikerült elaludnia. Aztán, ugyanúgy guggolva lehajtott fejjel könyökölt a térdein.

PÁL: Rendben, akkor már csak én maradtamr30;!

Ekkor megint felkapcsolódott a villany, de most Pál és Tom is arra a részére ugrottak az Illatosítónak, ahonnan átláttak valamelyest a mûanyag borításon. Látták, hogy egy sötét árny valamit beledob a mellettük tátongó mélységbe, majd pedig meghúz fent egy kart, és megint óriási robaj és víz önti el a kagylót. Majd pedig újra sötét lett.

EDIT: A francba, ez egy szörnyû rémálom, amibõl sürgõsen fel kell ébrednem!
PÁL: Nyugalom, sajnos ez egy olyan rémálom, amibe mind a négyen beestünk, így ha lehet, nyavalygással ne tegyük még szörnyûbbé ezt a vakációt.

Ekkor feltápászkodtak, megpróbálták letisztítani magukról ezt a gélt. Lili halkan elkezdett sírni, Tom idegesen a körmét rágta, Edit ingatta a fejét és közben azt mondogatta, hogy: - Ezt nem hiszem el! Pál eközben, ütögette a falat és kiabálni kezdet.

PÁL: Segítség, WC-s néni, 4-en véletlenül lehúztuk magunkat a WC-n, de felfogott az illatosító, és a kulcs magánál maradt.

Ekkorra már Tomnak is elege lett a képtelen helyzetükbõl és megszólalt.

TOM: Ezek csak szerepek, amikkel most feleslegesen hátráltatjuk a kijutásunkat! Lili a depressziós tinédzser szerepét, Edit az õrült hisztérikát, Pál maga megr30;
PÁL: Tegezz nyugodtan!
TOM: Lekötelezel! Te meg a színlelt nyugodt vidám krapek bõrébe bújsz!
EDIT: Had találjam ki, te pedig a kioktató álarcot vetted fel!
TOM: Én csak próbálom lecsupaszítani a helyzetünket, hogy felesleges köröket, például, hogy rdrága Lilikém ne sírjál, a mama mindjárt itt leszr1; stb. ne tegyünk, mert nincs semmi értelme!
PÁL: Annak van értelme, hogy egy WC-csészében ücsörgünk?
TOM: Nem Pál, nincs értelme, de nem a mi önszántunkból kerültünk, ide és jó lenne ha közös erõvel önszántunkból kerülhetnénk ki!
EDIT: Ahhoz képest, hogy bölcsész vagy, van érzéked a racionális gondolkodáshoz.
TOM: Na ez az információ nem vitte elõrébb az ügyünket!
PÁL: Ó, mester taníts!

A férfi, e megjegyzése után elnevette magát és suttogva megkérdezte Lilitõl, hol van, majd odatapogatózott valahogy a lány közelébe, leguggolt hozzá és azt mondta:

PÁL: Drága Lilikém ne sírjál, a mama mindjárt itt lesz!
LILI: Kretén!

S, halkan elkezdett szipogni.

EDIT: Elmebeteg!

Hangja megvetéssel volt tele.

TOM: Remek, Pál most az elmebeteg arccal nyomul, de egy kicsit kezd már fárasztó lenni!
LILI: Na jó ebbõl elég!

Szólt erélyes hangon Lili és eközben már abba is hagyta a szipogást!

LILI: Tomnak igaza van, ne marháskodjunk itt, hanem azonnal próbáljunk meg kijutni!

Pál ekkor felállt nekidõlt a falnak és elkezdte a szokásos cinizmusát.

PÁL: Á, a kis hölgy felnõtt, végre van önálló véleménye, amivel persze csak helyesel, a fiatal egyetemistánknak! Na de tényleg higgadjunk le és csináljuk meg a vackainkat!
EDIT: Vackainkat? - szólt félig eszelõs hangon - Mi lenne ha inkább elhúznánk innen?
PÁL: Drágám, szívesen elhúznék magával innen, de ebben megakadályoz minket az a kínos tény, hogy a mûanyagon kinézve csak egy függõleges falat látunk és mivel nem vagyunk pókemberek, így ez sajnos nekünk egyenlõre leküzdhetetlen akadály. Plusz azt se tudom, hogy ezt a mûanyagot, hogy tudnánk szétverni, hogy egyáltalán odáig juthassunk, hogy megmásszunk egy tízméteres szakadékot a sötétben.
EDIT: Jó, de ebbe akkor sem törõdhetünk bele, vagy azt hiszed, hogy rögtön elkezdünk vackot ásni magunknak?
PÁL: Tudsz jobbat? Mert szívesen meghallgatom!
TOM: Nehéz szívvel mondom ki, de Pálnak most igaza van! Igaz, hogy az elõbb azt mondtam, hogy ne találjunk ki magunknak szerepeket, de most meg arra gondoltam, hogy mi lenne, ha bemesélnénk magunknak, hogy itt jó nekünk! Mármint, hogy ez egy nyaralás, egy csodálatos kék világban, együtt vagyunk kedves emberekkel, jókat beszélgetünk, sõt ha nagyon belejövünk még nevethetünk is önnön szerencsétlenségünkön! Persze tudom ez még odébb van, de megpróbálhatnánk, ahogy Pál mondta bevackolni!

Ekkor Edit Lili felé fordult és az mondta:

EDIT: Te jó ég, azt hiszem két elmebeteggel van dolgunk!

A kis és nagyhölgy egymás mellé kuporodott, megtalálták egymásban a közös nem nyújtotta összetartozás védfalát, és kényelmesen elhelyezkedtek a kék anyagban, mintha csak egy kék fotelben üldögélnének, halkan beszélgetni kezdtek. Eközben a két férfi is elhelyezkedett, de õk megkeresték a két legtávolabbi helyet egymástól. Pál hamar elaludt. Tom még hallgatta egy kicsit a hölgyek suttogását, és ahogy egymást nyugtatták, úgy nyugodott meg õ is, majd pedig elnyomta az álom.

-2-

Nem tudjuk meddig aludtak, hisz a WC-ken nem szokott lenni óra, ott elvárjuk, hogy senki ne zavarjon. Ekkor leáll az idõ, magunkban maradunk, megszûnik minden és csak magunkra koncentrálunk. Ide még a király is egyedül jár. Egyszer hallottam egy felmérést, hogy mennyi az az idõrengeteg amit a WC-ben töltünk. Óriási idõt vesz el! Vagy ad, mikor elgondolkodhatunk a nagy dolgokon! Ismerek egy embert, akinek hatalmas könyvespolca volt a WC-ben. Bárhogy is töltjük az idõt a WC-ben, egyvalamit mindenképpen szívleljünk meg, már csak az öblítõben rejtõzõ lehetséges emberek miatt is. Dolgavégeztével gyorsan húzzuk le végtermékünket, így semmi nem zavar már minket a nyugodt üldögélésben.
Visszakanyarodva a történet szereplõire, most mindannyian álmodtak. Sajnos az idilli álmukat, amibe most nem mennék bele, mert az olyan személyes, mint az, hogy valaki, mit csinál a WC-jében, egy ajtónyitás kelltette fel. Ez még kevés volt, ahhoz, hogy a társulatot ébredésre bírja de mikor a villany is felkapcsolódott és az ülõke is hangosan felrecsegett, rögtön felpattantak és összekapaszkodtak a tengerszemtõl távolabb elhelyezkedõ falnál. Aztán elsötétült minden, és innentõl kezdve, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy kitalálja mi történtr30;
Mikor újra világosság áradt szét az illatosítóban (mert a dolgát végzõ ember felállt), Pál legyõzte undorát, és elengedte a többiek kezét és megint odaugrott az átlátszó tetõrészhez.

PÁL: Te jó ég, Tom te szerencsétlen, a te WC-dben vagyunk.

Tom is elengedte a védelmi köteléket és odaugrott Pálhoz. Tom ráeszmélt, hogy Pálnak igaza van, de aztán rögtön elindult a moraj és a vízzuhatag, ami megszabadította a tengerszemet, a végterméktõl. Aztán a villany kapcsolódott le, ami megszabadította Tomot a többiekkel való szembenézéstõl. Egy ideig mindenki kínos csendben hallgatott, amit természetesen Pál tõrt meg.

PÁL: Nem elég, hogy egy WC-ben kell rostokolnunk, még egy ember kénye kedvének is ki vagyunk téve, aki történetesen nem rest nyugodt szívvel szemérmetlenkedni! Köszönjük Tom, hogy betekintést engedsz rejtett zugaidba, de inkább a vészkijáratot mutasd meg ebbõl a pöcegödörbõl!

Tom, nem tudott semmit reagálni, sokszor került már életében megalázó szituációba, de azt hiszem nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a pillanat, verte mindegyiket. Ezt a kínos momentumot Edit mentette meg, aki megpróbálta valamifajta kommunikációra bírni az ittlévõket.

EDIT: Azon kellene elgondolkodnunk, hogy miért kerülhettünk ide.
PÁL: Lehet, hogy ez a vakáció lapult a müzlis dobozomban?
LILI: Mi van, ha az életünket annyira elcsesztük, hogy most a WC-be vagyunk bezárva. Ez lehet a pokol. Bár nem érzek fizikális fájdalmat.
PÁL: Én lassan azt érzek, ha továbbra is hallgatnom kell a hülyeségeiteket.
EDIT: Tudsz jobbat Pál, most mond meg, mi a fenét csináljunk, ha még beszélgetni se beszélgethetünk? Jobb lenne mindannyiunknak, ha beleugranál a lefolyóba.
PÁL: Mondasz valamit Edit, szólt elgondolkodva Pál. Nem is rossz ötlet, ennél szarbab, már lent sem hiszem, hogy lenne.
LILI: Legalább élsz, szólt Lili!

Amire egy megvetõ kacaj volt a válasz Pál részérõl. Majd egy rövid csend következett, amit Edit tõrt meg.

EDIT: Lili, tényleg személy szerint, én elcsesztem az életemet. Az én életemmel az a baj, hogy minden napomat úgy éltem le, hogy jó ezt még ledolgozom, ezt még áttevékenykedem, de aztán biztosan majd elkövetkezik az az idõ, amikor már tényleg ott leszek, ahol jól érzem magam és azt teszem amihez kedvem van. Talán azért is szeretem a munkámat, mármint utazásokat szervezni másoknak, mert ha nekem nem sikerülhetett, akkor legalább másokat olyan helyre juttathatok, ahol jól érzik magukat. Én is álmodoztam róla, hogy egyszer nekem szervez valaki egy álomutazást. Vártam. Mindig csak vártam. Tudom is én, lesz egy fantasztikus krapekom, nem olyan mint a többi, hanem egy igazán álom pasi és így meglesz mindenem. Na és erre vágytam, és felállt a szõr a hátamon sokszor, a fõiskolától, a környezettõl amiben éltem, egyszóval mindentõl ámblokk az életemben, de vártam türelemmel. Ebben a várakozásban aztán elment az egész fiatalságom! Valamit nagyon elszúrtam! Most pedig erre tessék, egy WC-ben kötöttem ki!
PÁL: Ha már az õszinteségi rohamoknál tartunk, nekem is lenne okom a panaszkodásra. Egy mûanyaggyárban dolgozom, 18 éves korom óta, várjunk csak ha jól számolom, akkor pontosan most 25 éve. Hány éves is vagy Tom?
TOM: 25
PÁL: Na rátrafáltam, mióta Te élsz én azóta abban a rohadt ebesi mûanyaggyárban sínylõdöm. Jó nem mondom, van pár normálisabb kollégám, de a 12 órás robotoktól, a rengeteg mûszakváltásoktól már kezdett nagyon elegem lenni. Nem élet az ilyen. Reggel 5 kor keltem és este hétre értem haza.
EDIT: Valami öröm csak ért, például voltál már szerelmes?
PÁL: Nem, soha. Egyszer lehettem volna, de az is csak egy hülyeség volt Én kérlek egyáltalán nem hiszek a boldogságban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy megrögzött boldogságtagadó vagyok. A világban, nincs boldogság, csak bemeséljük magunknak. Hamis illúziókat kerget az, aki ilyen felesleges humbugokat kerget. Az életben azért születtünk, meg, hogy együnk igyunk nõzzünk és aztán passz.
EDIT: Na a nõzésr30;, akkor legalább ilyen téren, biztos voltak jó pillanataid.
PÁL: Nem igazán vagyok az a macsós fajta. Az a fajta ember vagyok, akit messzirõl elkerülnek a nõk.
TOM: Ezt megtudom érteni!
PÁL: Bekussolnál végre, inkább várd csak, hogy mikor jön rád megint a WC-zhetnék, had gyönyörködhessünk újra becses valagadbanr30;Egyébként, egyszer jártam közel a szerelemhez, de aztán kicsúszott a kezembõl. Szerencsére, mert így elmondhatom, hogy nem voltam még szerelmes, így nem is kerültem bele az életnek ebbe a hazug rózsaszínfelhõjébe.
LILI: Miért kritizálod, hogyha még nem is ismered?
PÁL: Mért ne ismerném, láttam az összes hollyvood-i filmet. - Erre felnevetett, de a többiek hallgattak, majd õ is abbahagyta. - Nem, most komolyan, amit nem látok, abban miért higgyek? Elismerem, hogy létezhet, de az is csak pillanatnyi szeszélye lehet természetünknek és azt hiszem, ebbõl jobb kimaradni. Nem akarom megégetni magam. Nézzétek meg azt a Rómeós esetet, Leonardo Di Caprio játszotta, hát kell az nekem?
EDIT: Szerintem, te most szándékosan menekülsz az élet egy olyan ajándéka elõl, ami mindenkit megillet.
PÁL: Mindenkit, csak engem nem!
EDIT: Hidd el, még téged is.
PÁL: Annyira bírom, mikor a rjótanácsosztókr1; Istennek képzelik magukat. Honnan tudhatsz te a jövõrõl, rólam, mindenki a saját életének a kovácsa és én nem kérek semmi maszlag érzelembõl.
LILI: De azt elismered, hogy egyszer közel voltál hozzá.
PÁL: Igen, egyszer majdnem belezúgtam, vagy három évvel ezelõtt a munkatársamba. Azaz, hogy csak egy bizonyos idõszakban volt a munkatársam, mert diákmunkás volt és õk nagyon gyakran cserélõdnek. Kicsit belekóstolnak, az itteni életbe, rájönnek, hogy jobb ha tanulnak, mert különben itt kötnek ki, és aztán továbbállnak. Az én diáklányom, aki amúgy egyetemista volt, pár napot nálunk dolgozott. Nagyon megtetszett nyíltsága, mosolya, amivel mindenkit elárasztott aki csak valamifajta munkaköri kapcsolatba is került vele. Mivel gyakran állt le a sor, így többször kellett mennem, karbantartóként a gépekhez és ilyenkor nagyon jól elbeszélgettünk mindenrõl. Képzeljétek még a telefonszámát is megadta. Sokszor én vittem haza, mert a sárga panoráma feliratú busz csigalassúsággal közlekedett. Csak sajnos a többi munkatársam is velünk utazott. Útközben le se vettem a szemem a visszapillantóról. Szép volt nagyon, de én nem értem be a puszta látásával és elkezdtem hívogatni. Persze volt barátja, meg különben is még ha nem is lett volna, akkor is kinek kellett volna egy 20 évvel idõsebb szerelõ pasas az ebesi mûanyaggyárból?
EDIT: Hát ez tényleg igazán szomorú történet! Most így hírtelenjében nem is tudok mit mondani.
PÁL: Ne is mondj semmit! Azt hiszem az emberek hülyék, mikor azt hiszik, hogy mindig mindent le kell reagálni. Azok meg még hülyébbek akik azt hiszik, hogy segíthetnek a másikon és értelmetlen tanácsokkal látják el. Na de hagyjuk is, Tom, te következel, vagy még mindig duzzogsz az elõzõ miatt?
TOM: Dögölj meg!
LILI: Rendben, - szólalt meg a hossza hallgatás után Lili- akkor kezdem én. Azt hiszem én minden téren átlagos tinédzser vagyok. Balhézgatok a szüleimmel, poszterek vannak a falamon, egész nap rokkot hallgatok.
TOM: Gyakran ingadozik a kedélyállapotod!
LILI: Igen, többek között az is jellemzõ rám.
TOM: Aztán vihogtok hangosan a buszon a barátnõkkel, aztán naponta összeveszel a barátnõiddel, majd kibékülsz velük, minden nap már hapsiba zúgsz bele.
LILI: Hé-hé ez már nagyon sarkítás!
TOM: Bocs, elragadtak a tapasztalataim.
LILI: Semmi baj Tom, szóval ennyi, nem is tudom mit mondhatnék még magamról.
TOM: Had találjam ki a 3 kedvenc együttesedet: System of a Down, Tankcsapda, Linkin Park!
LILI: Igen, ezeket szeretem, de a nagy kedvenc akkor is a Nightwish és a Coldplay!
TOM: A Coldplay lágy rokk stílusát fel mered vállalni a suliban?
LILI: Hát megmondom õszintén, nem dicsekszem a többieknek, mert õk csak a kõkemény rokkot veszik számításba.
PÁL: Hihetetlen, hogy milyen gondokkal kell megküzdeniük a mai tinédzsereknek. Na és mesélj, kis hercegnõ, most éppen mi ellen szokás lázadni?
LILI: Én semmiért nem lázadok.
EDIT: Az rossz, hisz a korosztályotokra épp ez a jellemzõ, hogy lázadtok, és eközben ismeritek meg önmagatokat, és ettõl függ, hogy az életben mennyire lehettek sikeresek. Én például benne voltam a HÖK-ben, és minden elképzelhetõ dologért kiálltam az iskola vezetõségével szemben!
LILI: Nem érdekel semmi ebben a világban, nem korlátoz senki semmiben, persze a suli, de annál meg elfogadom, hogy az egy szükséges rossz. A szüleimnek a véleményére magasról teszek! Tehát nem értem, akkor mi ellen kellene lázadnom?
TOM: Nem akarsz más lenni, mint a többiek?
LILI: Lehet, hogy tudat alatt, van bennem egy kitörési vágy, a szürkeségbõl, de azt hiszem a válaszom nem. A legkevésbé sem szeretnék kitûnni a többiek közül. Elvégre is, miért lennék én más, mint a többiek?
TOM: Hihetetlenül érett a gondolkodásod, mondták már? A te korosztályod, állandóan arra törekszik, hogy kitûnjön a többiek közül valamivel. Egyedi, alternatív, nevezzük ahogy akarjuk, egyszóval más akar lenni. S, pont ez az egyforma törekvésük az ami mérhetetlenül egyformává teszi õket.
EDIT: Mondasz valamit! Én például annyi meleg sráccal és lánnyal találkoztam gimiben, hogy azt el se tudom mondani. Hihetetlen, hogy gyakorlatilag azt sem tudják, hogy mi is az amivel felvágnak, de úton útfélen hangoztatják. Na és persze a barátaikkal egyetemben, mert hát milyen trendi az, ha van egy meleg ismerõsödr30;
LILI: Nekem, nincs de hiszitek vagy sem, én jól érzem magam a bõrömben, még így is, hogy azt mondom, tök átlagos vagyok!
EDIT: Helyes, de azért a passzivitásodon amit a világgal szemben tanúsítasz, kellene változtatnod.
LILI: Talán.
EDIT: Szóval a figyelmedet rá kellene irányítanod valamire, ami érdekel, és akkor fontos lesz neked valami, és kikerülsz ebbõl a rminden mindegy állapotbólr.
TOM: Szerintem meg, remekül csinálja! Mármint, hogy nem érdekli semmi az életben. Ezzel rá is térhetünk az én életemre, ami teljesen sivár, kopár, örömtelen és éppen ezért fantasztikus.
EDIT: Ezt nem értem!
PÁL: Na ez beteg!
TOM: Érdekes Pál, pedig a kettõnk világlátása, nagyon hasonló egymáshoz, szóval én nem dobálóznák vágtában a jelzõkkel. Csak annyi a különbség közöttünk, hogy míg te megrögzött boldogságtagadó vagy, addig én már tagadni sem tagadom, annyira nem hiszek még csak az ehhez hasonló szavakban sem. Ha tagadsz valamit, azzal bebizonyítod, létezését, mert hát minek tagadni, azt ami nincs? Ezért én csak arra hívom fel a figyelmeteket, hogy maga a boldogság szó, (amit még egyszer hangsúlyozom, annyira nem létezik, hogy tagadni is felesleges) az emberiség egyik legnagyobb ellensége! Rengetegen élték le az életüket egy ilyen ábránd kergetésével. Aztán még aki azt hitte el is érte, érdekes módon csak múlt idõben tudott róla beszélni. Én nem akarok boldog lenni, nem akarok sikeres szép életet, semmit nem akarok magamnak.
LILI: Ez te sem gondolhatod komolyan!
TOM: Arra törekszem, hogy legbelül is komolyan gondoljam. Nekem is vannak gyenge pillanataim, de alapjában véve azért kell harcolnom, hogy semmit ne várjak az élettõl!
EDIT: És ez miért jó neked?
TOM: Mert ha nem vágyok semmire, akkor minden az enyém lesz! Nézz meg egy nõt a buliban. Ha megérzi, hogy nem érdekled, rögtön elkezd nyomulni. Egy olyan nõ, akire ha hajtanál, biztos, hogy a képedbe röhögne.
EDIT: Engem flegmasággal biztosan nem lehet meghódítani!
TOM: Lehet, de én sem flegmán, sem sehogy nem akarok meghódítani senkit. Épp ezért azt hiszem, gyönyörû feleségem lesz.
PÁL: Szerintem te álomvilágban élsz, mert ha nem akarsz semmit, akkor nem is fogsz elérni semmit. Na de észrevettétek, hogy milyen hülyeségekrõl beszélünk? Mintha bárminek is lenne értelme ebben az új világunkban. Itt vagyunk távol mindentõl, aminek még értelme lehetne, be vagyunk zárva, drága Tomunk WC-éjbe és felesleges bárminemû filozofálgatás.
TOM: Tudsz jobbat?
EDIT: Az én részemrõl elmondhatom, hogy azt hiszem megõrülnék, ha nem beszélgethetnék senkivel.
PÁL: Beszélgetni? Az egész életünket átcsacsogtuk felesleges beszélgetésekkel, és nem haladt egyikünk se egyrõl a kettõre. Most ide vagyunk zárva, nincs is lehetõségünk, hogy bárhova is haladhassunk, akkor lehet, hogy végre fellélegezhetünk és elfelejthetnénk ezt az egész zagyva beszélgetésesdit.

A többiek eközben értetlenül néztek rá, és mindhárman tudták, hogy a hallgatás nem megoldás.

EDIT: Fontos, hogy legalább a vágyainkról és bukásainkról beszéljünk, ha már semmink nincs, legalább az illúzió, hogy mink lehetett volna, vagy hogy mit javíthattunk volna segíthet a lelki bezártságunkon.
PÁL: Egy pszichológus veszett el benned.
LILI: Már ne vedd szemtelenségnek, de ha ennyire nem akarsz kommunikálni velünk, akkor szerintem menny az egyik sarokba és próbálj meg aludni.
PÁL: Nézzétek a kicsike, hogy szervezkedik, ehhez értetek, hogy minden helyzetben megmondjátok, mi a helyes, mi a jó. Jobb is, hogy nem házasodtam meg!
EDIT: Mintha az elõbb azt mondtad, volna, hogy elkerültek a nõk, tehát nem rajtad állt,hogy akartál-e házasodni vagy sem.
PÁL: Szarok bele, viszont Lili, bármennyire is felvágták a nyelved, igazad van. Aludni fogok, mert világ életemben a legjobb dolognak az alvást tartottam. Talán mert olyan kevés jutott belõle. Az megszabadít ettõl a nyamvadt élettõl. Ha tehetném, egyfolytában csak aludnék. Hé várjunk csak, én akkor most meg is kaptam azt amire mindig is vágytam. Hisz itt nem kell mást tennem, mint, néha hangokat elviselnem és aludnom. Amúgy észrevettétek, hogy sosem vagyunk éhesek, és nem kell WC-znünk sem? Legalább ezt a kellemetlenséget is kipipálhatjuk.
EDIT: Azért én találtam volna, szebb helyet is a semmittevésre, Tom WC-éjnél.
LILI: Mondjuk a Havai szigeteket.
TOM: Na jó szálljunk le a WC-s témámról! Amúgy most, hogy mondod, Pál én is elértem amit akartam. Ha igazán a semmire vágytam, akkor hol máshol ha itt ezt megtalálhattam. Ennél nagyobb szarba nem hiszem, hogy kerülhetnék. Szóval ettõl csak jobb lehetne, de nem változik semmi. Nincs idõ, tér, nincsenek korlátok, ami az életemben nagyon zavartak. Most megkaptam, de valahogy nem tudok neki örülni.
EDIT: Én is megkaptam, hogy nem voltam megelégedve, soha azzal, ahol épp voltam, pedig most visszasírom a legunalmasabb fõiskolai órámat is.
LILI: Én pedig ezzel a hellyel megkaptam a túlzott közönyömre a választ. Ha én mindig mindennel meg voltam elégedve, akkor ezzel a helyzettel is meg kellene elégednem. De ez képtelenség.
PÁL: Na milyen jól levontuk a következtetéseket, már csak egy angyalka hiányozna, aki eldádázza a fenekünket és aztán visszavisz minket a régi életünkber30;

-3-

Csalódniuk kellett, az angyalka nem jött értük, õk ugyanúgy a kék anyagban maradtak, viszont sikerült pihenniük egy keveset, de aztán megint jött Tom óriás énje és rendeltetés szerûen használta a WC-t. Ekkor felébredtek, de már egyfajta rutinra tettek szert és már nem rökönyödtek meg túlságosan ezen a kellemesnek éppen nem mondható helyzeten. Nem volt más választásuk, mint hogy beszélgetéssel üssék el az idõt.

EDIT: Tényleg Tom, mondtad, hogy nem hiszel a boldogságban, akkor megkérdezhetem, hogy miben hiszel?
TOM: A szépségben.
EDIT: De az relatív.
TOM: A szépségben, amit én látok.
EDIT: Csak így egyszerûen?
TOM: Hát ez nem túl bonyolult teória, ha nem untatlak elmondom.
EDIT: Azt hiszem nem túl sok választási lehetõségünk van, jelen körülmények között, szóval örülnék ha tudnánk valamirõl beszélgetni, mert nem akarok belegondolni a helyzetünkbe.
TOM: Az én szépségvonzódásom, egy eléggé általános fogalom. Sok minden belefér. Nem közhely, mert ez csak számomra evidens, de azért megpróbálom lefesteni. Mivel kizártam a boldogságot, ami csak egy ábránd, valami kapaszkodási felületet, kellett találnom az életben. Ez pedig nagyon egyszerû, amúgy is az orom elõtt hevert mióta megszülettem, így a szépség bûvkörébe ringattam magam. Az életemben semmi nem számít, csak az élet szépségeinek begyûjtése.
PÁL: Az elõbb azt mondtad, hogy azt akarod, hogy semmi ne számítson neked az életben.
TOM: Szerinted ez egy olyan dolog, amiért harcolnom, küzdenem kell.
Nem, épp ellenkezõleg. Azért jó ez a filozófia, mert ezáltal nem vagyok a másik emberre utalva. Csak sétálok az utcán, és szívom magamba a környezet örömeit. Egy szép hegy, egy csodás arc, egy régen érzett illat, ezek mind megõrzésre váró pillanatok. Jó meglehet ezt közösen is õrizni bárkivel, de úgy is az számít, amit saját magadnak konzerválsz el. Akár a másik emberrel töltött élménybõl is igazán csak magadnak profitálhatsz.
EDIT: Ez elég egoistán hangzott.
TOM: Egyik kedves barátom, egy nagyon merész állítást mondott ki egyszer. Minden cselekvést az önzõség kezdeményez. Valamilyen érdekünk van, bármilyen megnyilvánulásunkban. Azért vagyunk kedvesek, hogy szeressenek stb. Ezzel az állítással én nem birkóztam meg, de nehéz cáfolni is. Azért nem helyeslem, mert hiszek a jóság önnön, emberek feletti létezésében, de a szépség teóriámban, tényleg csak saját belsõmre hagyatkozhatom. Megpróbálhatom megosztani a szépséget amit belsõm visszatükröz a világból, de szerintem ez hiábavaló próbálkozás lenne. Egyedül vagyok, magamban, társaságban egyaránt, viszont a szépség megragadásával orvosolhatom magányomat.
EDIT: Pál, neked, ezzel kapcsolatban, mi a véleményed?
PÁL: Már mondtam, hogy csak raboljuk magunktól az idõt, a felesleges beszéddel. Ez az egész beszélgetésdi, amúgy is teljesen felesleges. Az emberek nagytöbbsége, belevág egymás szavába, hogy elmondhassa saját mondókáját, ami egyébként senkit sem érdekel. Ezt az illetõ is nagyon jól tudja.
LILI: És a szeretteinkkel való beszélgetések?
PÁL: Az a legnagyobb színház a világon. Megjátsszuk szándékosan vagy tudat alatt. Arra törekszünk, hogy helyeseljenek nekünk, és ugyanazt fújják, amit mi mondunk. Ez pedig lehetséges? Hisz olvass el egy mondatot, és biztos, hogy mást mond mindannyiunknak. Ugyanígy van a beszélgetéseinkben is. Próbáljuk feltárni belsõ világunkat, de ez lehetetlen. Egy az, hogy állandóan változunk, másik az, hogy mivel mindenki változik, így nem érünk rá, pátyolgatni egymás változásait, megjátszásait.
TOM: Én csak azon csodálkozom, hogy szerepeket, hogy fenébe tudjuk évek múltán is ugyanolyan magabiztossággal alkalmazni az egyes ismerõseinkkel.
LILI: Na a két életunt egymásra talált.
TOM: Én nem vagyok életunt nem akarom elhagyni ezt a világot, csak kellõ távolságból figyelem.
PÁL: Én, ha nem élne anyám, már rég elhúztam volna melegebb vizekre.
TOM: Mi köze van anyádnak, a te életedhez?
PÁL: Nagyon is sok. Mindent tõle kaptam amit viszonoznom kell valahogy. Sajnos képtelen vagyok rá, így az egyedüli ajándékom számára az, hogy létezem.
LILI: És õ gyönyörködhet benned.
PÁL: Úgy valahogy.
LILI: Így neki van életcélja.
PÁL: Igen, én pedig szenvedek miatta, mert nem tudom továbbpasszolni létezésem értelmetlenségét egy másik személyhez.
TOM: Lehet, hogy csak gyáva vagy, és ezzel takarózol.
PÁL: Lehet.
EDIT: Könnyebb megölni magad, mint szembenézni az élettel.
PÁL: Saját tapasztalat?
EDIT: Nagyon vicces.

Ez a Pál szerint felesleges beszélgetés folytatódott még, közben átfolyt felettük, minden földi jó, de a kék anyag kezdett fogyni a talpuk alatt. Már odáig jutottak, hogy a lenti résen, kitudtak hajolni, így igazi valójában láthatták volna a WC-t amiben vannak, ha történetesen egyszer is felkapcsolva hagyta volna Tom nagy alakja a WC-t. Ezt nem tette meg, így a ráccsal nem tudtak mit kezdeni. Kimászni lehetetlen volt. Mikor a rácshoz értek, onnantól szorosan kapaszkodniuk kellett egymásba, minden öblítéskor mert a víz már behatolt a réseken, és teljesen átmosta õket. Állandóan tele volt a testük a kék anyaggal, ami a kedélyállapotukra is nagyon rossz hatással volt.

LILI: Ki gondolta volna, hogy visszasírjuk még a kezdeti állapotokat.
EDIT: Igen, akkor a lehúzások végül is nem ártottak nekünk.
PÁL: Én erre fel voltam készülve. Sosem mondhatjuk azt, hogy most van a legrosszabb, mindig lesz még rosszabb.
LILI: Rendben, akkor örüljünk, ennek a idegesítõ állapotnak.
TOM: Végül is, egész életünkben ezt csináljuk. Megmagyarázzuk magunknak, hogy mit miért csinálunk, vagy nem csinálunk. Minden gondolatot felfûzünk egy láncra, következtetéseket vonunk le, eljutunk A-ból a B-be, csak az a baj, hogy mindkét állapotot mi határozzuk meg. Ez engem megõrjít. Mármint, hogy mindent belemagyarázhatunk bármibe. Nincsenek mindenkinek egységes végpontok. Sõt, a nyelv is kevés ahhoz, hogy bármiféle igazi gondolattársítás véghezmehessen az emberek között. Mindenkinek mást mondanak a szavak. Ha éppen úgy döntünk, hogy olyan ember mond mondatokat, akiket kedvelünk, akkor azokra figyelünk, és megpróbáljuk az A-ját s mi A-nkhoz hasonlítani. Aztán rávágjuk, hogy mi is így gondoltuk. Így összeölelkezhet a hasonló gondolkodó pár. De egy óra múlva már megint le kell tisztázni az A-kat és ha közben, már nem annyira szimpatikus nekünk az illetõ, akkor ráébredünk, hogy az õ A-ja fényévnyire van a mi A-nktól.
PÁL: Az a bajod, hogy túl sokat agyalsz.
LILI: Okos vagy Pál, hogy nem helyeseltél neki, mert össze kellett volna ölelkeznetek.
TOM: Nevethettek, de nézzétek meg Nietzschét. Mondhatjuk rá, hogy krónikus nõgyûlölõ volt, de azt is, hogy a nõi nem felszabadítója. Az a kérdés, hogy éppen mit akarunk bizonyítani vele. Ebbe én képtelen vagyok belenyugodni. Ha olvasol egy könyvet, akkor elcsodálkozol rajta, hogy az író mennyire megmutatta a valóságot és a szereplõkben teljesen magadra ismersz. Pedig semmi köze az író sorainak hozzád. Az író megalkotta saját világát, aminek semmi köze a valósághoz, és ha belemész, hogy azonosulsz, akkor az író nyert és bekerültél a játékába. A filmek és könyvek világa következetesen megkreált sémákra épül. A mi életünk is a sémák egyvelege. Egymásba keveredése. Rokonaink, barátaink, munkatársaink, a könyvek íróinak sémái keverednek a miénkkel és tartanak valahova. Csak az a baj, hogy ez már nem is a mi utunk. Mert önnön sémáinkat is mintha tudat alatt kreálnánk.
LILI: Ezzel mi a baj, mindannyian felépítünk magunkat egy kis világot, ezért vagyunk különlegesek.
TOM: Igen, csak, hogy ezek a mi kis világunk, a sémáink összessége, gondolatokból, érzésekbõl, élményekbõl, benyomásokból épülnek fel. Szerintem! Azért ezt hozzá kell tennem, mert ezek szigorúan csak az én tapasztalásaim.
EDIT: A te sémád.
TOM: Igen, na és ez a belsõ, ami ennyi mindenbõl épül fel változik. Tehát, amit az egyik nap fontosnak tartottam és A-nak tituláltam, másnap már B-ként fogalmazom meg.
Ezek aztán olyannyira tudat alatt keverednek bennünk, hogy sokszor mi sem ismerünk rá magunkra. Annyira összekeverednek kimondott szavaink, nézeteink másokéval, hogy egy idõ után már nem lehetünk következetesek magunkhoz. Ha egyáltalán volt olyan illúziónk, hogy valaha is azok lehettünk. Erre a fájdalmas felismerésre talán a semmittevés az egyedüli gyógyír.
EDIT: Már megint a semmi. Pálnak igaza volt, emlékszel? A semmibõl semmi lesz.
PÁL: Ilyen elmés voltam?
EDIT: A cselekvésbõl pedig tett. A változástól ne félj, a tettekbõl ered, és hiszem, hogy egy jobb embert kreál minden egyes nap.
TOM: Feltéve ha a tetteim valami jó ügyet szolgálnak. Hallottam már, hogy raz vagy amit teszelr1;, de valahogy az én tetteimet sosem éreztem olyan horderejûnek, hogy megnyugtató következtetéseket vonhassak le magammal kapcsolatban.
PÁL: Azt viszont nem felejthetjük el, hogy minden nap máshogy cselekszünk. Egyszer tudok kedves leni, ahhoz az idióta Jani munkatársamhoz, máskor meg a búsba küldöm. Jó lenen azt mondani, hogy rendben mostantól helyesen fogok minden pillanatban cselekedni. Ez képtelenség lenne.
TOM: Igen, a cselekvéssel is úgy vagyunk, mint az A-kkal. Valakinek Az A az B és fordítva.
LILI: Talán csak az a lényeg, hogy amit teszünk, azt mi helyesnek gondoljuk.
PÁL: Csakhogy ez nem nagy kunszt, mindenki ezt csinálja. Mindenki azt hiszi magáról, hogy az õ cselekedete, tenni akarása elég a jobb világ megkreálásához.
LILI: Ki akar itt ilyen világmegváltó tetteket véghezvinni?
PÁL: Aranyom, mindig csak kérdéseket feltenni könnyû, de egy idõ után leszokhatnál róla.
EDIT: Azt hiszem, Pál, ahogy megismertelek, te csak magadban hiszel.
PÁL: Eltaláltad!

Ekkor megint felkapcsolódott a villany és kezdõdött a szokásos procedúra. Viszont hamarosan megállapították, hogy ha még egyszer lehúzzák alóluk, a talajt, akkor végleg elfogy ez a zselés anyag, akkor tehát reménykedhetnek, hogy kicserélik az illatosítót, így az övék a kukába kerülhet. Ott pedig már nagyobb menekülési esélyeik lehetnek. A szag természetesen marad a régi. Így is lett, megtörtént az utolsó öblítés, plusz még kb. húsz, mert Tom róriás énjétr1; nem zavarta túlságosan, hogy nincs illatosító. Így rengeteg idõt töltöttek csak a mûanyag borítású talpazaton, ami a kényelmetlenségen kívül még a szagáradat miatt volt különösen visszataszító. Már nem volt gél ami elnyomja a WC természetes illatát. Aztán egyszer felemelték õket. Kapaszkodtak ahogyan csak bírtak, de egyszer csak megszûnt a tartó erõ és zuhanni kezdtek. Mindenki elvesztette az emlékezetét.

-4-

EDIT: Istenem, már megint tele van ezzel a kék szarral az egész illatosító.
LILI: Tehát, ismétlõdik, és nincs menekvés.
PÁL: Miért mit vártatok, hogy egyszer csak otthon a pihe puha ágyatokban keltek? Annyira nem bírom az idealistákatr30;
TOM: Hagyd abba, nyugodjatok meg! Pál, téged is meglepett a fordulat, ne játszd a sokat tapasztalt öreget.
PÁL: Márpedig játszhatom, mint ahogy játszhatok bármilyen szerepet. Unom már, hogy kioktatnak holmi tejfelesszájúak.
TOM: Kíváncsi vagyok, hogy te 25 évesen milyen álmokat kergettél, de én például semmilyet. Én már most kimondom, hogy szar az élet, neked meg 4 évtizedet kellett a Wc-ben toporognod, hogy rájöjj.
PÁL: Az vigasztal, hogy most a leánykák is megtudták, hogy nem bújhatnak semmilyen vattacukor mögé.
EDIT: Ezt az embertípust nagyon szeretem. Ha nekem rossz, másoknak is az legyen. Ha engem megbüntetnek, másokat is büntessenek meg.
LILI: Tisztára, mint a suliban. Örülök, hogy a felnõtté válással sem változik semmi.
TOM: Pontosan, csak ott már nem babra megy a játék. Ha megcsal a feleséged, te is keresel egy asszonyt, akivel megcsalhatod, így õ is megcsalja a férjét.
PÁL: Az elõbb azt mondtátok, hogy minden változik, most meg már azt mondod Lilikém, hogy a gyerekkor ugyanaz, mint a felnõtt.
TOM: Mondtam, az A-B felcserélõdnek, igény szerint.
EDIT: Nagyon negatívak vagytok, nem kellene ilyen dolgokról beszélgetnünk.

Ekkor kinyílt az ajtó felkapcsolódott a villany, és megint a kis sugárban a Niagara vízesés. Mikor abbamaradt, Pál tudta, hogy az öblítés következik, de odaugrott a mozaik kémlelõ nyílásához, és kinézett, hogy még mindig ugyanaz-e a locsoló fél. Csak arra volt ideje, hogy kimondja a rfrancbar1; jelzõt, és ekkor egy menydörgõ hang szólalt meg.

- Mama a fene egye meg, legalább a WC-n hagyjon békén!

Még sosem hallották az óriás énjüket megszólalni, de most ez megtörtént. Jól kivehetõ volt Pál hangját hallották. Így rájöttek, hogy most kinek a WC-jében vannak. Még valamire rájöttekr30;

TOM: Pál, te az anyáddal laksz!

Örömittas volt ez a kegyetlen diagnózis, mert volt mit törlesztenie az õt ért megaláztatások miatt.

EDIT: Na szépen vagyunk. Idáig vitted? Így már megértem a rossz viszonyodat a világgal.
LILI: Csak azt ne mond, hogy szegény mamácska beteg és te ápolod, mert azt nem vesszük be.
PÁL: Kussoljatok be! Jól van gúnyolódjatok, éppen elég baj nekem, hogy három nyápiccal vagyok összezárva, akiknek a sületlenségeiktõl már okádok.
TOM: Kíváncsian várjuk, hogy mikor tisztelsz meg ezzel az új ürítési formával, mert speciel én adós maradtam ezzel.
EDIT: Fogjátok be, elegem van, ezt képtelenség kibírni.
LILI: Azt javaslom, hogy mindenki menjen egy sarokba, és próbáljuk meg magányosan várni.
TOM: Várni a következõ csapásra?
PÁL: Várni? Remek ötlet, bár elárulom, hogy a semmire várunk, mert semmi nem fog változni. Szépen meglátogatjuk a hölgyek WC-jét is, majd kezdõdik elölrõl minden.

Eddig a lányok ebbe az eshetõségbe nem is gondoltak bele. Óriási pánik vett erõt rajtuk, a szégyen eddig még nem tapasztalt durvaságával húzta le valami õket a kétségbeesés egyre mélyülõ lefolyójába. Ami a legrosszabb volt, hogy hallgattak és így be voltak zárva gondolataikba. Jó lett volna megszólalni, de nem volt mit és nem volt kinek. A lányok megérezték, hogy a pokolba kerültek. Teltek az órák, melyet õk nem érzékeltek, jött pár öblítés, de még egyenlõre mindenki hallgatott. A csend megtette hatását. A félelem is erõsen munkálkodott, fõleg a söt$ét és kék anyag rideg nyirkossága kergette õket lassan újra egymás felé. Bár sejtették, hogy ha beszélnek, akkor sem változik semmi, mert akkor nem csak testi szenvedéseik, de lelkiek is rájuk tõrnek.

PÁL: Belegondoltam és tényleg a Tom által felvázolt jelenség teszi még értelmetlenebbé világunkat. Ez a kõhely az elindítója, a teljes egész világillózóijának: Minden mindennel összefügg. Nézzétek meg, mindenki felépít magának egy világot, amiben otthonosan vagy félénken mozog, de az a lényeg, hogy hellyel közel megállja a helyét. Elvégre túléli a napokat. Hogyan teszi ezt? Úgy, hogy belemagyaráz mindent mindenbe.
TOM: Egyetértek! De jó, épp arról olvastam, ami most engem épp kivisz a csávából! Jaj de jó ez a mondatod, pont erre volt szükségem. De jó, hogy elhagyott a barátnõm, mert így még le tudtam délután mosni az autómat!
PÁL: Nem is vagy te olyan hülyegyerek!
TOM: Köszi! Az A-nk most összecseng, de majd szétválik. A világ rendje. Vagy inkább rendetlensége.
EDIT: Én meg azt hiszem, nem véletlenül vagyunk itt a földön. És igaz, hogy szinte semmit nem értünk ebbõl a világból, ezért hajlamosak vagyunk sémákat és kategóriákat ráhúzni mindenre, de talán vannak pillanatok, amikor nem vagyunk egyedül.
LILI: Mire célzol?
EDIT: Nem tudom, azt hiszem, errõl most képtelen vagyok beszélni.

Nem is beszéltek sokat az utóbbi idõben. Az öblítések gyakoriak voltak, mert itt már nem csak egy ember élt, de szinte ezeket észre sem vették már annyira hozzászoktak. Nem mentek át egy pillanatra se az átlátszó részbe, felesleges volt. Ez viszont nyomasztóan hatott, hogy ott ücsörögtek végig a sötétben, és ha néha fel is kapcsolódott a villany, azt õk akkor is olyan távolinak érzékelték. Ha sötétben vagyunk és látjuk a fényességet, attól még nekünk nem lesz jobb. Sõt, idegesitõleg is hathat, ha ráébredünk, (a velünk ellentétes kép láttán)hogy mennyire rossz az a hely, ahol épp mi tartózkodunk. A gél megint elkezdett fogyni alóluk és a gél fogyásával fogytak reményeik is, hogy valaha is kikerülhetnek innen. Egy újabb hosszú eltöltött idõtlen állapot után megint meglátták a lenti rácsokat.

PÁL: Na nekem ebbõl már tényleg elegem van! Elégedett vagyok azzal, hogy tudom, hogy létezem. Elvégre minden nap látom magam szarni! Viszont meguntam ezt a cserkészesdit, és ettõl a bezárt énemtõl most hanyag eleganciával elbúcsúzom.
TOM: És mégis mit szándékozol tenni?
PÁL: Hát azt hiszem úszom egyet, és lemosom magamról ezt a kék szart! Már csak a búcsú mondatomon gondolkodom! Gyerek koromban sokat gondolkoztam azon, ha meg kellene halnom mit is mondanék. Ezer dolgot kitaláltam, de most persze egy sem jut eszembe.

Ekkor felkapcsolódott a villany. Pál ránézett a többiekre, gúnyosan elnevette magát, majd pedig odaugrott a mûanyag rácshoz és beleugrott a WC tányérszerû mélyedésébe. A többiek, mind odaszaladtak a rács nyílásaihoz. Látták, Pált, amint ott úszkál a vízzel dúsított bacilustengerben. Furcsa volt, hogy nem próbált kiúszni, de valószínûleg a WC magas perem miatt amúgy sem lett volna sok értelme.

TOM: Talán ha hugyozik, akkor még megúszhatja!

Ekkor elsötétült a WC csésze, utoljára Tom még ránézett Pálra, akinek egy ordítós mondat lett az utolsó szava:

PÁL: Az vagy amit szarsz!

Majd mindhárman az illatosító belsõ falához rohantak. Mindkét nõ sírni kezdett. A kép groteszksége annyira felzaklatta õket, hogy ha mûködött volna a gyomruk, hánytak volna. Pár perc múlva a WC-t lehúzták. A villany lekapcsolódott. Majd Tom egy furcsa nyöszörgõ hangszínnel megszólalt:

TOM: Valaki annyira leszarta az életet, a saját életét, hogy belehalt! Spontán egy egészséges ürítéstõl. Nem semmi!
LILI: Tehát mégis van kiút innen.

Ekkor csak ültek a sötétben és hallgatták a csendet. Féltek. A halál szele megérintette õket. Majd Tom vett magán erõt elõször.

TOM: Az tetszett, hogy olyan bátornak tûnt. Meg magabiztosnak. Mármint elítélem amit tett, ne értsetek félre, de megtette. Cselekedett, és most nem kell itt szenvednie tovább.
LILI: Furcsa, de igazad van. Így mindannyiunknak jobb lesz. Õ sem bírta a képünket, így nem kell bennünk gyönyörködnie.
EDIT: Szívtelenek vagytok.

Ez a megállapítás igaz volt, mert nem éreztek ott szívdobogást, ahol rendeltetésszerûen ezt tapintaniuk kellett volna.

TOM: Klíma mondta azt, hogy a legtöbb ember úgy távozik az élettõl, mintha kidobnák a kocsmából. A büszke ember viszont maga választja meg az idõpontot. Pál az utóbbihoz tartozott. Én is utána fogok menni.
LILI: Ezt nem teheted! Nem hagyhatsz itt minket!
EDIT: Pál sokra ment a büszkeségével, ha annyira büszke lett volna, nem az anyjával élt volna együtt, hanem rég talpra állt volna. Könnyebb szidni, mint cselekedni.
TOM: De a végsõ pillanatban cselekedett!
EDIT: Igen, pont ezzel a cselekedettel vette el az esélyt a cselekvésre.
TOM: Miért, most õszintén, itt mit tehetett volna?
EDIT: Azt hiszem ezt neki kellett volna megválaszolnia. Mint, ahogy az igazi énjében is tehetett volna valamit, hogy ne az elcseszett életének tükrét lássa minden felkeléskor. Õ ezt az utat választotta. Te bátrabb leszel ennél.
LILI: Ha meg nem, akkor meg mi itt leszünk, hogy megvédjünk téged saját magadtól.
TOM: Rendesek vagytok, meggyõztetek, maradok.
EDIT: Helyes.

Eközben a három ember megszorította egymás kezét a sötétben.

-5-

Letelt még egy számukra örökkévalóságig tartó periódus, majd pedig megint elfogyott a kék gél, amin kicsinyített énjük talpazataként szolgált. Most viszont nem kellett még várniuk, mert amint kifogytak, jött valaki és kiemelte õket a WC-bõl. Úgy látszik Pál anyukája, szorgalmasabb volt, mint Tom. Akárhogy próbáltak kapaszkodni és ébren maradni, ez most sem sikerült és elvesztették eszméletüket. Persze ugyanúgy teli gélben ébredtek.

EDIT: Ugye megkérhetünk arra, hogyr30;
TOM: Természetesen, nem megyek az átlátszó oldal közelébe.
LILI: Köszönjük.
TOM: Viszont van egy ötletem, ti se menjetek oda, és így nem fogjuk tudni, hogy kinek a WC-jében vagyunk. Így kevésbé fog fájni, kevésbé lesz kellemetlen.
EDIT: Mondasz valamit.
LILI: Ez nem struccpolitika?
TOM: Igazad, volt, mikor azt mondtad, hogy hagyjuk a negatív témákat. Attól még hogy hagyjuk õket, még lesznek rossz dolgok. Például a mi szituációnk. De tudatosan sikerülhet, hogy egyre jobban kizárjuk a gondolatainkból. Mint, ahogy azt a kérdést is, hogy vajon kinek a WC-jében lakunk épp. Szerintem teljesen mindegy.
EDIT: Igen, jaj de jó, így már mindjárt otthonosabban érzem magam. Mármint, ne értsetek félre, nem örülök, hogy WC-s néni vagyok, de alapjában én vidám természettel bírok. Jobban tetszik nekem ez a pozitív életszemlélet.
LILI: Szarból épült vár!
TOM: Igen, de mi leszünk egymásnak a gázálarc. Így egy idõ után már nem lesz olyan kibírhatatlan az együttlét.
LILI: Szarba se fogjuk nézni az életünket!
EDIT: Lili! Nem ismerek rád? Most te vetted át, Pál szerepét.
LILI: Nem, ne haragudjatok, de én még mindig félek.
TOM: Mi is, de ezért megpróbálunk segíteni egymáson.
EDIT: Most például eljöhetne az a rész, amikor elmeséljük egymásnak legszebb élményeinket, elmesélhetjük, hogy mik a kedvenc kajáink, milyen álmaink vannak.
LILI: Voltak.
EDIT: Lili!
LILI: Jó, csak vicceltem, már nekem is jobb kedvem van és szívesen beszélgetek veletek szebb témákról is. Szerintem, az is egy jó téma lenne, hogy mindenki elmeséli, hogy ki hiányzik neki a legjobban a másik világunkból.

Innentõl következtek a jobbnál jobb témák. Mindenki felvidult, eltûnt a félelem a szívekbõl. Sokat nevettek, és már nemcsak önmaguk szerencsétlenségén, hanem tiszta szívbõl. Nem tudták, hogy kinek a WC-jében voltak, de az biztos, hogy már egy másikba kerültek azóta, mert itt is elfogyott a gél. Még szerencse, hogy a hölgyek figyelnek a gél mennyiségére és idõben kicserélik õket. Így nem várt már rájuk az a szenvedés, amit még Tom WC-jében éltek át, a teljes géltelenség állapotában.

LILI: Észrevettétek, hogy nem vagyunk éhesek, nincsenek emberi szükségleteink ésr30;
TOM: Milyen jó hazánk nevelési struktúrája. Milyen szépen fejezted ki magad.
LILI: Ugye? Na de, had fejezzem be. Szóval érdekes, hogy az alvásigényünk megmaradt.
EDIT: Tényleg, ezen nem gondolkodtam.
TOM: Még jó, hogy megmaradt. Már rég egymás idegeire mentünk volna, ha még az álmaink örömét sem élhettünk volna át.
LILI: Az én álmaim, mind a kinti világgal kapcsolatosak.
EDIT: Az enyémek is.
TOM: Az álmokat nem kebelezhette be a WC birodalma.
EDIT: Szerintem a WC birodalma semmit nem kebelezett be belõlünk. Gondolj bele, mikkel érkeztünk és hova jutottunk.
LILI: Azért Pált bekebelezte.
EDIT: Õt az igazi világ is bekebelezte volna.
TOM: Mondasz valamit. Kár, hogy az új énünket, amit megedzett a WC nem próbálhatjuk ki élesben.
EDIT: Igen kár, jó lenen tudni, hogy ebbõl az állapotba meddig kell maradnunk. Olyan mintha valamilyen megtisztulás lenne. Én érzem, hogy WC-rõl WC-re járva jobban tudnám értékelni az igazi világunkat.
LILI: Vagy, mint a haldokló, megígér Istennek fût-fát, aztán ha felgyógyul, mindent folytat ott ahol abbahagyta.

Nem szükséges tovább belehallgatnunk a beszélgetések menetébe, tényleg láthatjuk, hogy valami megváltozott a kisemberek világában. Még ha a WC világa maradt a maga hideg gélségében. De ez már nem tartott sokáig. Amint elfogyott a negyedik WC utolsó csöpp géltartaléka, megint felemelkedtek, megint elvesztették eszméletüket, de most csodás volt az ébredésr30;

-6-

Az étterem WC-je elõtt dühösen dörömböltek. Mind a férfi, mind a nõi részlegnél történt egy kellemetlen eset. A nõ WC-ben két ajtó is zárva maradt, míg a férfinál egyik ajtó nem nyílt ki. Ami a legfurcsább, hogy válasz sem érkezett a kiáltásokra. Már legalább egy órája dörömböltek nem is azok, akiknek WC-s elintéznivalójuk volt (nekik rendelkezésükre álltak a szabad WC-k.), hanem azok akik már hiányolták ismerõseiket. Egyszer csak a reteszek elhúzódtak és az ajtók kitárultak. Egyszerre lépett ki a nõi WC két illetõje és a férfi WC egyetlen bennmaradt áldozata. Mind hármójuknak kialudt szeme volt, és nem értették, hogy a személyzet és a hozzátartozók miért emelik fel a hangjukat és vagdalóznak hozzájuk szitokáradatot. Kiderült, hogy már éppen a mentõket akarták hívni, hogy valami bajuk történhetett ott a WC-ben. A két nõ elõször körül volt véve emberekkel, de mikor elalvásuk miatt szabadkozva igyekeztek elhagyni a toalett helyiségét, egyszerre csak földbegyökerezett a lábuk. A két egymás nevét kiáltotta és rögtön megölelték egymást.

EDIT: Lilim, sikerült, kijutottunk!
LILI: Megcsináltuk! Nem hittem volna, hogy még egyszer lesz alkalmam kikerülni a WC-nkbõl.

A körülöttük állók nem értették. Ha aludtak, akkor honnan ismerik egymást, ha pedig nem aludtak és eközben mindketten bentrekedtek és úgy ismerkedtek meg, akkor meg miért nem válaszolt a kívülrõl dörömbölõknek senki. Nem voltak válaszok, de ezt a két nõt,( akik így külsõre lehetettek volna, egymásnak anya és lánya is), egyáltalán nem érdekelte. Összeölelkezve léptek ki, ahol is, rögtön a szemben álló WC-bõl épp jött ki egy másik sokaság, aki pedig egy fiatalampert kísértek ki. Akik a nõket kísérõk már hozzászokhattak a furcsaságokhoz, így fõleg a férfi oldal kísérõi lepõdtek meg a következõ történésen. Abban a pillanatban, amikor a férfi toalettbõl kilépõ meglátta a két kiszabadult nõt, odarohant hozzájuk és örömittasan magasba kapta õket.
Tom barátja nem értette, hogy Tom a WC-ben hogyan ismerkedhetett össze a vele ellentétes WC-ben tartózkodó két hölggyel. Lili osztálytársai, nem értettek semmit, õk csak mérgelõdtek, amiért egy órája kellett várniuk osztálytársukra, amivel elrontja az egész osztálykirándulásukat. Edit édesanyja, pedig nem törõdött a kérdésekkel, örült, hogy lányának semmi baja, mert az alatt az óra alatt, a legrosszabb dolgok fordultak meg a fejében lánya állapotával kapcsolatban. A meglepetéseknek még nem volt vége. A három megkerült ember elnézést kért mindenkitõl és kértek 5 percet, hogy együtt leülhessenek egy asztalhoz, távol a többiektõl, hogy egy-pár szót válthassanak. Abban a pillanatban, mikor ültek le, észrevették egy férfit a szomszédos asztalnál. Elképedve néztek egymásra, de csak Tom lépett oda hozzá.

TOM: Örülök Pál hogy élsz!

Eközben kezét nyújtotta régi vitapartnerének.

PÁL: Ismerjük egymást?
TOM: Ne játszd meg magad, nem ismersz meg? Nem ismered meg Editéket?

Mindeközben Tom ugyanúgy mosolygott, mert azt képzelte, hogy Pál csak játssza értetlenségét.

PÁL: Ha elmondod, hogy honnan kellene, hogy ismerjelek titeket, akkor talán vissza tudlak titeket keresni az emlékezetemben.
Lili erre felnevetett, ugyanis belegondolt abba, hogy az osztály elõtt nehéz lenne elmagyarázni, hogy ezt az embert a WC-bõl ismeri.
EDIT: Egy olyan világban voltál a társunk, ahová senki nem kísért el minket.
PÁL: Na hagyjátok abba a ködösítést, nem tudom kik vagytok, semmilyen világban nem találkoztunk. Hagyjatok békén, szeretném a munkatársammal fogyasztani az ebédemet.
TOM: Csak nem ebesi munkatárs?

Pál elképedt, hogy honnan ismerheti ez a srác a munkahelyét. Tom a szemébõl látta, hogy Pál semmire nem emlékszik, erre elnézést kért és leült Liliékkel az egyik asztalhoz. Mindeközben egy kis türelmet kértek a rájuk várakozóktól.

EDIT: Azért nem emlékszik semmire, mert kilépett abból a világból.
TOM: Így a tanulságokat is lehúzta maga után.
LILI: Kérdés, hogy mi mennyire húzzuk le, most már, hogy kaptunk még egy esélyt.
EDIT: Remélem tudunk élni vele, és Pálon is segítenünk kell, hogy új életet kezdhessen.
TOM: Én megpróbálom. Ezt bízzátok rám.
EDIT: Nem, jobb lesz ha én próbálom meg. Emlékezz veled milyen arrogáns volt mindig is.
TOM: Azért, azt ne mond, hogy veled kesztyûs kézzel bánt.
EDIT: Nem, de azt hiszem, van bennem annyi erõ, hogy felkészüljek Pál jégpáncélja áttörésére is.
TOM: Ahogy gondolod, de csak szólj, ha segítség kell.
EDIT: Rendben.
LILI: Viszont engem hamarosan kinyírnak, ha nem szállok fel a buszra.
EDIT: Igen, mi amúgy is beszélgettünk eleget most foglalkozzunk egy kicsit többet a szeretteinkkel is. Gyorsan cseréljünk címet és majd folytatjuk a tanulságlevonást, már egy nyugodtabb pillanatban.

Így is lett, felírták egy szalvétára a címeiket, majd pedig utoljára megölelték egymást és mindhárman kisétáltak az étterembõl.
Távozóban Edit, édesanyja nagy megrökönyödésére, odakiáltotta Tomnak, hogy a WC-jében az illatosítót gyakrabban cserélje ki.

2008.01.02.