Napkorong

Harmadik nap reggel, korán lementünk az étterembe reggelizni. Eddig még nem próbáltuk ki, hát most eljött ennek is az ideje.
Az étterem szép volt. A bútor, tekintélyt sugárzó, nehéz, sötétre pácolt keményfából készült.
Az asztalokon mélykék abroszok, fehér napronnal. Rajtuk elõkészítve a reggelihez való teríték. Svédasztal volt. Rendkívül figyelmesen volt összeállítva az ételválaszték. Italnak: tea, kávé, ásványvíz vagy narancslé. Ételnek: Magyaros, hagymás, paprikás tojásrántotta, magyar párizsi, magyar sajt, és hamisítatlan sárgabarack lekvár. A lekvár megdobogtatta a a szívemet, mert Dunakeszirõl való volt, ahol én is lakom. Egy tálra felhalmozva, tíz cm-es átmérõjû palacsintácskák. Humasz, minden mennyiségben. Egy üveg tálban vajat kínáltak. Apró, rózsa alakúra voltak kiképezve, és hogy ne olvadjanak meg, az üvegtál jéggel teli edényben állt. Kenyeret, két félét lehetett enni, vagy európait, vagy az õ, pitához hasonló kenyerüket. Mind a kettõ finom volt.
Reggeli után összeszedelõzködtünk, mert mintegy 250km utazás várt ránk. Petrába indultunk.
Ugyanaz a társaság ment, mint a csónakázásnál. Míg a többiekre vártunk, akik másik szállodában laktak, beszélgettünk a sofõrökkel, vagy figyeltük õket. Egyszer furcsa szó ütötte
Meg a fülünket. Az egyik fiú odalépett a másikhoz és nagy közvetlenséggel annyit mondott:
rmarha. Biztosan látták az érthetetlenséget rajtunk, mert meg is kérdezték, hogy mit jelent ez a mi nyelvünkön. Mi elmagyaráztuk. Õk jót nevettek, és most õk magyaráztak, hogy ez a szó, amit mondtak ez így hangzik: Marhab és tulajdonképpen ilyen, szervusz barátom, haveromat jelent. Majd arról is kioktattak, hogy ha valamit megköszönünk magyarul, ne úgy mondjuk, hogy köszi, mert ez egy szexuális tevékenységre való felkérést jelent, és aztán csak csodálkoznánk a válaszreakción. Érdekelte õket, hogy nálunk milyen az idõjárás, mert náluk 25 fok az már nagyon hideg. Mindenfélérõl kérdezgettek, ami csak eszükbe jutott. Miután kölcsönösen kiokosítottuk egymást, végre befutottak a többiek, és elindultunk. Átautóztunk a városon. Ekkor sikerült megtapasztalnom az ottani közlekedés kaotikusságát. Például, egy egyenrangú keresztezõdésben olyan, hogy jobb kéz szabály, ismeretlen. Az megy át elõször, akinek hangosabb a dudája, aki elõbb érkezett egy pillanattal, vagy aki erõszakosabb. Iszonyú gyorsan vezetnek, és állandóan kiordibálnak, de azt nem lehet tudni, hogy sértegetnek, vagy csak üdvözölnek. A taxik ablakába ki kell ragasztaniuk a jogosítványukat, hogy jól látható legyen. A kocsik sárga színûek, belül teleaggatva rojtokkal. A mûszerfal tetején mindenütt szövött takarót láttunk. Mint kiderült azért, mert a tûzõ nap miatt képtelenség hozzáérni.
A gyalogosokkal viszont hallatlanul udvariasak. Mindezek után átjutottunk a városon, és kapukhoz értünk. Tulajdonképpen, egész Aqaba egy vámszabad terület, és ugyanúgy kell kilépni, mintha országhatáron mennénk át. Megnézték az útlevelünket és folytattuk utunkat. A táj, ami fogadott, egyszerûen lenyûgözõ. Fantasztikus méretû, anyagú, és elrendezésû gigászi hegyek. Mindenütt amerre csak a szem ellátott. Gránit és homokkõ. Némelyiken látni lehetett, ahogy valamikor megégtek a kövek.
A távolban kékes ködbe burkolóztak, a közelben inkább barnás, sárgás színûek voltak, attól függõen, hogy a fény milyen szögbõl esett rájuk. Sehol egy fa, egy tenyérnyi fû. Csak hegyek, sziklák, kövek, és vörös homok, valamint olyasféle növény, mint az ördögszekér. A szél is ugyanúgy görgette a sivatagi homokon. Ez a tevék egyetlen eledele, amit legelés címén elfogyaszthatnak.
Néha-néha vándorló beduin családokkal találkoztunk, akik kecskéiket terelték, egy-egy teve kíséretében. Kétsávos jó minõségû autóúton mentünk. Mellette épült a másik három sáv, egészen végig. A forró aszfalttal, 56 fokban munkások dolgoztak egész végig.
Letérve az autóútról, kis falvakon át, vitt az út. Szinte a semmi közepén álltak. Szegényesnek hatottak. A házak magas kõkerítésekkel bekerítve, ültetett fákkal a kertekben. A magasabb területeken, az utcák között nagy a szintkülönbség, és igen kanyargósak. Az mellett a sebesség mellett, amivel keresztülhajtottunk rajtuk, többször kirázott a hideg. Sofõrünk ugyanis hátrafelé nézve magyarázta a helyi körülményeket. Szerintünk csukott szemmel is el elvezetné a kocsit, annyit járt már erre. Másutt a szikla és homoksivatag közepén, egy hatalmas csupa fás, óriási parkot láttunk. Mesélték, hogy ez a Jordán király nyaralója. Igen, ott a semmi közepén.
Útközben megálltunk pihenni és mozogni egy kicsit. Gábor újra elõvarázsolta a csomagtartóból a jégbehûtött italokat. Az út menti sátrakban mindenféle ajándékot árultak a beduin férfiak. Ezüst ékszereket, féldrágakõbõl készült ezernyi apró csecsebecsét.
Fényképeztük ezt a holdbéli tájat, no és egymást is. A beduinok jót nevettek a társaságon, amikor fiainkon meglátták a fehér, ingszerû, bokáig érõ arab férfi viseletet, fejükön a piros-fehér tyúklábmintás kendõvel és a fekete bojtos zsinórral. Ezen az éghajlaton, kifejezetten kellemes és kényelmes ez a viselet, biztosítottak róla a fiúk. Jó szellõs.
Végre Petrába érkeztünk. Jegyet váltottunk. És oda vissza mintegy 10-12 km-es séta várt ránk. Ez a kõbevésett halott város. A bejáratnál azonnal megrohantak bennünket, ajánlgatva, hogy menjünk tevén, lovon, szamáron vagy kétszemélyes kis kocsin. Mi a gyaloglást választottuk. A teve ugyanis magas, és néha önfejû, mert minden biztatás ellenére arra megy, amerre éppen akar. Ráadásul irtózatosan büdös. Nem beszélve arról, hogy idõnként barátságtalanul mutogatta hatalmas sárga fogait. Óva intettek attól, hogy közelrõl netán simogatni akarjuk, mert leköp. Errõl többször is sikerült meggyõzõdni. Aztán ott voltak a lovak és a szamarak. Mindegyik kicsi, és csontig lesoványodott, agyon hajszolt. Nem volt szíve senkinek rájuk ülni. A végén még megsajnáltuk volna õket, és ki tudja, ki, kit volna fel a dombra. Jól döntöttünk. Láttunk ugyanis egy szép szál német turistát, aki 100 kilónál is több lehetett. Ült a szamáron, talpa a földet súrolta. A kis gebe pedig rogyadozó lábakkal, rugaszkodott neki minden emelkedõnek. Szégyelltük magunkat helyette. A kocsi pedig nem vonzott.
Amit láttunk az ámulatba ejtett. Képzeljetek el egy gigantikus sziklavonulatot, ami hosszában kettéhasadt. Alul, mintegy 2,5-4 méterre eltávolodtak egymástól, de fent szinte összeér.
Alul vezet az út. Kétoldalt, sziklába vésett alakok, apró fülkék, lépcsõk sora. A hasadékokból fügefa hajlik az útra, tele fügével. Másutt virágba borult leanderek kapaszkodtak meg a köveken.
Ahol keresztbe is elrepedt, ott háznyi sziklák szakadtak le a magasból, és ékelõdtek be a szûk katlanba. A szûk kanyont kisebb- nagyobb kiöblösödések szakítják meg. Ott látni egy kõbe vésett kisebb amfiteátrumot. Máshol 400 db lépcsõ vezet fel a hegy derekába vésett termekbe. Aztán eljön egy pillanat, amikor eláll a lélegzeted. Egy nagy térre lépve szembe találod magad a kincstár épületével, ami talán magasabb, mint a Szépmûvészeti Múzeum, de a homlokzata az oszlopokkal, és minden egyébbel, építészetileg pontosan olyan. A nap fényében vöröses-barnás árnyalatú a szikla. Felülete sima, és nagyon szépek a dór oszlopok. Az épület mellett már a puszta, nyers szikla folytatódik tovább. Ez akkor válik még csodásabbá és hihetetlenebbé, amikor azt is megtudjuk, hogy fentrõl lefelé haladva faragták ki. Ezerszer is felmerül a kérdés, hogyan?
Miként tudták a méreteket, a párhuzamosságot megtartani? Hogyan vájták ki a termeket?
Csak állsz, bámulod, és nem hiszed el. Ezeken, a térszerû területeken, mindenütt bódék állnak. Ajándékot árulnak és üdítõ italt. Lehet itt is ezüst, korall, és féldrágakõ ékszereket és ajándéktárgyakat kapni. Maszatos kis kölykök szaladnak utánad, karjukon a sok lánc és bíztatnak, hogy vegyél. Magyarul is kínálják portékájukat. Megszabadulni tõlük képtelenség. Már-már félelmetessé vált erõszakosságuk, amikor megjelent egy tevén vágtató fiú. Közeledtére szétrebbentek a gyerekek. Igazi büszke ifjú arab. Talán, húsz éves, ha volt. Fekete haj, kreol bõr, izzó fekete szemek, a fején piros kendõ, és varázslatosan szép arc tartozott hozzá. Néhány száz méterrel odébb megálltunk pihenni, õ is megállt leszállt a tevérõl és szóba elegyedtünk. Elmesélte, hogy ezzel telnek a mindennapjai, hogy ha kell, kalauzolja a látogatókat, és vezeti a tevét, ha valaki úgy dönt, hogy felül rá. Legalább egy órát üldögéltünk ott, mert a térdem a háromszorosára dagadt, és egy lépést sem tudtam volna tenni. Ekkor örültem igazán, hogy kényelmes sportcipõt vettem az útra. Az idõ gyorsan telt, négy órára vissza kellett érni és még csak az út felét- háromnegyedét tettük meg, de muszáj volt visszafelé indulni, mert idõre kellett a bejárathoz érni. Újabb négy kilométer séta után alig vánszorogva, a fáradtságtól és a melegtõl kábultan, a kijárathoz értünk. Vártunk. A csoport négy tagja ugyanis valamerre elkóborolt, és több mint egy órát késtek. Már aggódtunk értük. A programnak pedig még nem volt vége.