Napkorong

_Tegnap megkérték a kezemet, s én igent mondtam. Tegnap azt is megfogadtam, hogy soha többé nem kereslek. Kívánom, hogy légy boldog! Maradok õszinte tisztelettel…

Gy.

Sose búcsúzz el (5)

Már több, mint egy éve nem volt közöttük semmi, s fél éve személyesen sem találkoztak. De most újra szemtõl szemben ültek egymással. Mindketten feszülten figyelték a másik rezdüléseit, de egyikõjük viselkedése sem árult el semmi lényegeset. Még kósza tekinteteket sem engedélyeztek önmaguknak. Teljes mértékben szakmai síkon akarták tartani a megbeszélés folyamát.

***

Gyorsan pörögnek az események, s én egyre égetõbbnek érzem a kínt, hogy nem érinthetem meg a tõlem karnyújtásnyira feszengõ szépséget. Még nem tudom pontosan, hogy mikor fogok újra támadásba lendülni, de érzem, hogy lépnem kell. Egyelõre, mint a friss vérre éhezõ ragadozó húzódom vissza kényelmes, biztonságot nyújtó rejtekembe, s csak a megfelelõ pillanatra várok.

Ez a nõ, ez a nõ… egy talány számomra! Tudatosan vagy sem, de újra és újra rám kényszeríti a vadász szerepét. Mágnesként vonz magához és ugyanilyen erõvel lök is el, amikor túl veszélyesnek ítéli meg a közelségemet. Ilyen még nem fordult elõ velem. Mellette elveszítem a józan ítélõképességemet. Minél inkább elzárkózik tõlem, annál inkább kívánom õt. Annál szívesebben rombolnám le az általa felépített falat, annál szívesebben mocskolnám vele újra és újra az általam, évekkel ezelõtt egy másik nõnek tett hitvesi esküt.

***

Amikor a nõ indulni készült, elérkezettnek érezte a pillanatot. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, a magánéletérõl kezdte faggatni:

“Még megvan a barátod?”
“Igen.”
“Ugyanaz, akivel tavaly nyáron is voltál?”
“Igen” – húzta félre száját, már világos volt számára, hogy mire ment ki a játék.
“Nem mentél még férjhez hozzá?”
“Nem” – torpant meg egy pillanatra hangja, de végül kimondta, amire gondolt – “és nem is akarok még egy ideig.”

***

A következõ pillanatban már elõttem áll. Arcomat két tenyerébe fogja és mélyen a szemembe néz. Gyönyörû ez a csokoládébarna tekintet és az illata! Hmm… ez az összetéveszthetetlen illat! Mélyen az orromba fészkelte magát már elsõ találkozásunk alkalmával is, de most mintha még intenzívebbnek érezném.

“Mintha magasabb lennél” – suttogja.

Akkor veszem észre, hogy valóban majdnem ugyanabban a magasságban van a fejem az övével, de csupán a csizmám sarka miatt. Õ azonban nem sokáig gondolkodik ezen, egyetlen mozdulattal felültet az íróasztalára. Úgy emel fel, mintha nem is létezne gravitáció, vagy mintha egy pihét pöccintene félre. Itt veszítem el a sziklaszilárdnak hitt ellenállásomat.

Már csak rá tudok koncentrálni, s arra ahogy szája egyre közelít az enyémhez. S amikor ajkunk összeér, libabõrös bizsergés fut végig rajtam. Végeláthatatlannak tûnõ pillanatokig szorítja arcomat az övéhez, s csak finom ízét érzem a számban, ahogy komótosan kóstolgat engem, s közben engedi ízlelgetni önmagát. Csak néha dugja át nyelvét, hogy megsimogassa vele ajkaimat, vagy körbenyalja fogaimat.

Õrjítõ ez az lassúság! Bár szaggatná le rólam a ruháimat, bár tépne szét, ahogy mindig is tette! Egyre jobban kívánom õt, de félek megmozdulni. Félek, hogy talán felébrednék s vége szakadna az álomnak. De akkor egy hirtelen mozdulattal magamhoz rántom testét, hogy végre érezhessem minden porcikáját. Szájamat is nagyobbra nyitom és szó szerint ráharapok az alsó ajkára. Addig szívom, amíg meg nem érzem nyelvemen vérének édesen-keserû ízét. Ekkor felszisszenve lök el egy kicsit magától, hogy annál nagyobb lendülettel támadjon újra és most õ harapjon belém.

Képesek lennénk felfalni egymást. Ezekben a percekben könyörtelennek érzem azt a szenvedélyt, amely már évek óta közöttünk feszül. Mintha mindkettõnket az tenné boldoggá és egyre izgatottabbá, ha a másiknak fájdalmat okozhatunk. De csak még nagyobb intenzitással tépjük, marjuk egymás testét, harapjuk a másik ajkát!

Most talán õ még nálam is vadabb. Felébresztettem benne a bizonyítási vágyat. Mindenképpen meg akarja mutatni, hogy kettõnk közül, õ a domináns. Határozottak, követelõzõek az érintései. Kérlelhetetlenül veszi el azt, ami szerinte kijár neki, de nem okoz túl nagy fájdalmat. Mindig csak annyira szorít, amit még én is élvezek, s amellyel tudomásomra hozza, hogy õ az erõsebb, õ a férfi, aki mellett biztonságban vagyok. Mellette minden pillanatban nõnek érzem magam.

Észre sem veszem, mikor bújik be kezével a blúzom alá, hogy kemény melleimet sem hagyja ki a játékból. Aprókat köröz meztelen bõrömön, de nem sokáig idõzik egy helyen, mert a következõ pillanatban már az én csuklómat fogja bilincsbe, ujjaimat feszülõ nadrágjára csúszatatva. S már megint csak azt érzem, hogy derekamra fonódott karja pimaszul lopózik be a lábaim közé.

Teljes mértékben õ irányítja az eseményeket. Uralja testemet, az érzékeimet. És ehhez nem is volt szüksége többre egyetlen csóknál. Egyetlen halálos csóknál, amellyel engem szeretne leigázni, megnyomorítani. S talán nagyon is jól tudja, hogy milyen jó úton halad!

A valóság villámként csap belém. Ezt nem szabad! Nem szabad újból megtörténnie!

***

A férfi észlelte a megtorpanását és eltávolodott tõle. Nem akart túlzásba esni. Már ígyis érezte a gyõzelem ízét, de nem akkor és nem ott szerette volna ismételten megkapni a nõt. Egy sötét iroda, rendetlen íróasztala nem volt méltó az újbóli együttlétükre. Kellemes fürdõre vágyott, ágyra, halk zenére és egy hosszú, õrült szeretkezésre.

“Jöjjek hozzád ma délután?” – kérdezte önbizalommal telve.
“Nem lehet” – jött a váratlan válasz a nõ ajkairól, miközben próbálta összeszedni magát.
“Amíg nem ígérsz semmit, nem annyira fontos a hûség fogalma!”
“Akkor sem lehet” – húzta be magán a kabátja zipzárját és vette vállára a táskáját.
“Jól van. Majd még beszélünk. Értesítesz te, ha meggondolod magad!”

Pár nappal késõbb telefonja sípolása zavarta meg vezetés közben. Ismerõs volt a szám, amelyrõl az üzenet érkezett, de nem tudta, hogy ki lehetett az. Félrehúzott és megnyitotta.

“Sokmindent el kellett volna mondanom neked, de akkor és ott hagytam magamat legyõzni a helyzet által. Fontos voltál nekem, fontosabb, mint hinnéd. De te nem nyújthatsz biztonságot nekem. Félévente egy fél nap boldogság pedig nem éri meg a temérdek magányos éjszakát, amit a hiányod okozna. S azt a lealacsonyító érzést sem akarom többé átélni, amit a szex utáni közömbösségeddel szereztél oly sokszor nekem. Tegnap megkérték a kezemet, s én igent mondtam. Tegnap azt is megfogadtam, hogy soha többé nem kereslek. Kívánom, hogy légy boldog! Maradok õszinte tisztelettel…”

Miklós Imola