Napkorong

_A hetvenöt éves Bertilen semmi ruha nem volt. Magyarul köszöntött:
-Na, szijja!
Persze nem tud magyarul, de járt egy párszor Pesten és imádta a vásárcsarnokokat.

Gyógytorna

Maróti László

2004.január.27.-én a feleségemet vittem kocsival a munkahelyére. Reggel fél hétkor szállt ki. Én kényelmesen folytattam a város felé, mert annak tulsó szélére kellett vinnem a kocsimat, de csak reggel nyolcra: szervízbe. Akkor már hetek óta egyre erõsebben fájt a bal karom és a mellem. Arra gondoltam, hogy elõször inkább a sürgõsségi rendelõt veszem célba. Ha hamar sorra kerülök, nyolcra még oda is érek a szervízbe. Éppen hétre érkeztem az orvoshoz. Pár percet vártam, kifizettem a szokásos háromszáz korona vizitdíjat, azután rövid várakozás után bemehettem a kezelõbe.
Megvizsgáltak.
Vérhígító.
Nyelvem alá tabletta. Közben pedig hívták a mentõt.
Szívinfarktus.
Amikor egy hét múlva lényegében túl voltam a nehezén, jelentkezett egy ismerõsöm, hogy pár éve neki is volt infarktusa és van egy hely, ahol éppen hozzánk hasonlóknak rendeznek gyógytornát szakképzett vezetõ irányításával. Azóta negyedik éve, idén már heti két alkalommal, én is járok megmozgatni az izmaimat.
A résztvevõk között a legfiatalabb is hatvan körül jár már, de bizony vannak sokkal idõsebbek is... Mindemellett eddig legföljebb egy-egy alkalommal került szóba, kinek miben állt a gondja. A legtöbbrõl még ma sem tudom, miféle betegséget sikerült túlélnie. Nem mondom, hogy a tornatársak között szövõdött már barátság, de jó a hangulat, torna közben vagy amíg az öltözõben tartózkodunk, könnyed hangnemben szólunk egymáshoz.

Danielával már az utcán észrevettük egymást. Jöttünk a saját kocsinktól: én innen, õ onnan. A bejárathoz majdnem egyszerre érkeztünk. Megvártam és elõre engedtem, ahogyan illik. Alacsony, szuszogós nõ, aki talán még hatvan éves sem volt. A köszönéseken kívül három év után, azt hiszem, elõször váltottunk néhány szót. Ekkor tudtam meg, hogy még gyermekként jött Svédországba. Olasz. Szeret nevetni. A spagetti pedig meglátszik rajta, mert elég gömbölyded itt-ott. Nyugodtan lépcsõztünk fel az elsõ emeletre. Közben beszélgettünk:
─ Te mindíg abban az olasz feliratú trikóban tornázol. Sokáig azt hittem, te is olasz vagy, de hallottam, hogy valami furcsa nyelven beszéltek. Magyarul.
─ Persze. Hárman vagyunk ─ válaszoltam, de azután már a nõi öltözõhöz értünk, ahol rna, akkor majd hamarosan találkozunkr1;- kal váltunk el.
A férfiaknál nem én voltam az elsõ. A kezdésig volt még idõ bõven. A hetvenöt éves Bertilen semmi ruha nem volt. Magyarul köszöntött:
─ Na, szijja!
Persze nem tud magyarul, de járt egy párszor Pesten és imádta a vásárcsarnokokat. Fõleg azt, hogy ott állva ehette a legfinomabb magyar ételeket és sört ihatott hozzá, ami otthon elképzelhetetlen, hiszen egy vásárcsarnok mégis olyan, mintha az ember az utcán lenne. Márpedig Svédországban az utcán alkoholos italt fogyasztani rendõrségileg tilos. Néha sokáig elnézte a sakkozókat is...
─ Miért sóhajtottál ekkorát? ─ kérdeztem.
─ Alig aludtam valamit.
─ Nincs kifizetve a lakbér? ─ Tudta, hogy ezt viccnek szántam. Keserûen mosolygott.
─ Az egyik gyógyszertõl, amit szedek, rémálmaim vannak. Viszont nappal jobban érzem magam.
Nem kérdeztem meg, mi baja van. Inkább lekerekítettem a témát:
─ Legjobb lenne, ha éjjel és nappal is jól éreznéd magad.
─ Ja, ja! Persze! ─ hangzott a válasz.
Azután egyszerre hárman jöttek. Közöttük volt a teljes szervezet fõnöke is, német, akinek szüleit annak idején kizavarták Szlovákiából. Az utóbbi pár hónapban szörnyen meghízott. Átöltözés közben, mint szokás, az idõjárást kezdtük szidalmazni. Most is elhangzott, hogy mennyire deprimáló hatással van az ember hangulatára ez a borult, félsötét idõ. Aminek máskor örülnénk, ilyenkor még az sem érdekel.

Bementünk a hatalmas tornaterembe, ahol a falon ott áll a kis tábla:

EBBEN A TEREMBEN MAX. 300 SZEMÉLY TARTÓZKODHAT!

Mi csak kilencen voltunk. Hat férfi és három nõ. Bent, ahonnan a tornához a zene jött ki a hangszórókhoz, megpillantottam a tornavezetõ nõt (negyvenes éveinek közepén járhatott), aki éppen egy kis papírszeletre néz s kifelé jövet köszöntött minket. Hozzátette, hogy Daniela ma nem jön, mert nem érzi jól magát. Erre kisebb kacaj hallatszott:
─ Azóta jobban vagyok ─ mondta Daniela.
─ Áááá! Nagyszerû! Na, akkor kezdjük!
Közben a zene is megszólalt. Ez a legunalmasabb szám. Ez a zene jelenti, hogy még hátra van egy teljes óra. Az énekes hangja pedig egy kitenyésztett diszkótündér kehes egyszerûségével vette el a kedvem az egész tornától. Persze a gyakorlatokról késõbb mindíg megváltozik a véleményem, de az énekesrõl nem. Szörnyû lenne meghallgatni tõle egy népdalt, vagy akár egy romantikusabb musical ismert betétszámát.

A tornát vezetõ nõ az a fajta, aki ha valakihez beszél, közben mindíg valahová fölfelé néz. Szemtõl szembeni beszéd esetén ez kimondottan zavaró. Torna közben pedig komikus. Vicces, ahogyan széles, biztos mozdulatai közben száját csücsöríti, szemgolyói pedig hol jobbra, hol balra, de mindíg fölfelé néznek. Szándékosan velünk együtt mozog, hogy lássuk a módját. Közben hangosan számol-kettõ-három-négy, néha pedig emlékeztet, hogy vegyünk levegõt. Egy jó éve váltotta le elõdjét, s azóta egyszer mesélt el, akkor is könyvbõl, egy norvég viccet. Svédországban a legtöbb viccben a norvég a bolond (Norvégiában pont fordítva; Svájcban pedig mindíg az osztrákok azok, akik semmit sem értenek...minden nép megtalálja azokat, akiket hülyének akar beállítani. Íreknek, skótoknak, eszkimóknak, amerikai svédeknek is megvan a saját keresztjük). Dehát a tornavezetõnk nem egy viccelõdõ teremtés.
Ha pedig viccel, nem biztos, hogy sikere van.

Vagyunk vagy tizennyolcan, akik közül nyolc-tíz meg is jelenik a tornákon. A többiek vagy nem érnek rá, betegek, vagy egyszerûen így csapják be saját magukat: azzal, hogy befizettek a tornára, megtették, ami életben maradásukhoz szükséges. Idõs emberekrõl van szó. Mindenki átszenvedte magát komoly betegségeken, így tehát nincs sem okunk, sem alapunk, hogy sajnálkozva mutogassunk egymásra Ezért hívják az ilyen összejöveteleket gyógytornának. Igyekszünk egy kicsit meghosszabbítani az életünket.
Csücsörítõ tornavezetõnk egyébként nagyon jól dolgozik, minket pedig jól megdolgoztat.

A bemelegítés után mindegyikünk piros gumiszõnyeget hoz az állványról, mert azon fekve folytatjuk a rvallatástr1;. Amikor ezen is túl vagyunk, fellélegzünk. Párosával tollaslabdázunk. Számoljuk, ki tartja hosszabb ideig a levegõben a labdát. Én csak akkor játszom svéddel, ha Józsi nem jött aznap. Különben a svédek is inkább egymást választják. Most minden férfinak volt párja, de Danielával a tornavezetõ játszott. A hölgyek nem számolnak, hanem inkább beszélgetnek. Lihegnek, de mindíg van mondanivalójuk.
A tollaslabda után van még hátra tíz perc. Megint a szõnyegre fekszünk. Ehhez halk zene szól. A legelsõ alkalommal el is aludtam tõle. A szõnyegen fekve kikeresem szemüvegemen azt a szöget, ahonnan láthatom a vezetõnket, hogy jól csinálom-e. Akkor már többen kezdik figyelni a faliórát is...
─ Ellazulnak az izmok ─ hangzik a vezényszó ─, elernyedünk az ujjunk hegyéig. Nyugodtak vagyunk. Nyugodtan és mélyen lélegzünk. Levegõt veszünk, úgy és most kiengedjük. Nyugodtan. Ez az egyetlen, ami manapság nem kerül pénzbe.
Ebben a pillanatban valaki nagyot vakkant. Mint amikor az ember hirtelen akar hangosan nevetni. Tetszett neki a váratlan móka. Fekszünk. Azután a vezényszóra felhúzzuk a térdünket. A levegõben úgy teszünk, mintha kerékpárt hajtanánk. Aztán valaki elég halkan szól:
─ Daniela, jól vagy? Daniela...
A torna vezetõje felpattan a gumiszõnyegérõl és az olasz nõ felé siet. Kisebb pofonokat ad a fekvõnek. Mi is felülünk, vagy tétován oldalunkra fekve felkönyökölünk. Mindenki nagyon komoly. A másik nõ, õ is magyar, szomorúan csóválja a fejét. Rám néz.
─ Szaladjon valaki és csengessen az ügyeletnek. Itt vannak a házban.
A tornavezetõ szalad. Öt perc múlva megjönnek azzal a szörnyû felélesztõ masinával. Addigra már valaki kinyitotta az egyik nagy ablakot, hadd jöjjön be friss levegõ. Az életmentõk guggolnak Daniela mellett. Próbálkoznak. Egy idõ után mindketten felállnak. Nézik Danielát, de közben a kezük lassan csomagolni kezdi a mûszert.
Ilyen egyszerû ez?
Aznap Daniela tollaslabdája beakadt a plafonból kilógó szellõzõ egyik nyílásába. Tudjuk, hogy ott is marad. Néha majd felnézünk rá...

- vége -