Napkorong

V

Félelmem megsemmisíti rajongásom. Hosszú sétára indultam a Gonosszal, s nem sok szót váltottunk. Egy véres madzag volt a csuklója köré tekerve, azon merengtem, miközben hallgattam, ahogy fújtat. Gyenge szél járt, a nyárfa levelei zörögtek, és én egyre jobban féltem. Azt sem tudtam, hová megyünk, de ez vonzó volt, s a Gonosz jól tudta ezt, s ismerte öreg arcom, melyet soha nem nézhettem meg utunk során; csak kezeim ráncaiból tudtam koromra következtetni. Remegő ajkaim alól bűzös lehelet párolgott elő, nem a régi, friss harmatos kilélegzett levegő; okádnom kellett. De gyűlöltem akkor a világot, Istenem! Ez az öregség szaga, ez a gázszag, Halálszag: megszokhatatlan velejárója lett testemnek.
És akkor jöttem rá, hogy mennyire nem tudok semmit a természetről, amely ilyen szokatlan agresszióval, lassú kínzással bánik el az emberrel. Mire meghalunk, elkezdjük megszeretni az életet. Csak élvezni nem tudjuk már, hiszen szimatunk már nem a régi; szemem vérerein át, a szép, de homályos holnapot látom. S ez a legeslegnagyobb kibaszás az egész földkerekségen. De a káromló szó sem ízes már az öregedő szájban, még annyira nem kellemes a befogadó fülnek. Milyen bölcső ringatja a Halálba az öregembert?
Öregember.
Fiatalabb koromban mindig egy csomó gyógyszer és a televízió képernyője villant be az „öreg” szó hallatára. A televízió, melyben végelláthatatlan sorozatok és show-műsorok mennek, sokszor olybá tűnik, hogy ezeknek nincsen végük, a kezdet pedig már olyan homályos, hogy szinte az sincs. Az öregember nézi. Az öregember bámulja. Egy hosszú, teljesen egyenes csík egy szakaszát. Ennek vonzalmára lehetetlen rájönnöm, de egyelőre nem is kell, amíg maga a Gonosz gondoskodik unalmam elűzéséről.
Miután gyalogoltunk már több tízezer mérföldet, a Gonosz kis, nyeles kézitükröt vett elő, s kíméletlenül arcom elé tartotta. Hirtelen nem is arcmásom rémített meg, hanem a tükör mögül leselkedő sunyi szempár, mely ilyenné tett. Igaz tehát, hogy megöregedtem. Megöregedtem egyetlen séta alatt, s nem történt semmi. Kezem körmein ott voltak a lepattogzott körömlakk nyomai, s jobbomon egy eldeformálódott aranygyűrű, épp egy gyógyuló seb felett. Csak ez a kicsi tárgy volt egyetlen bizonyítéka, hogy a világban jártam.
Kairóig vezetett el a Gonosz, és az egyik piramis tövében ott hagyott. Akár élhettem volna itt is, milyen jó lett volna.
De inkább itt halok meg.