homályosan terül a tájra a köd,
hullong a földre a sárgult levél
szél sodorja tova az esőcseppeket,
a gyertyákból ömlő viaszkönnyeket
szürke, halvány, szomorkás a nap,
a sírkertek fölött kesernyés illat,
éjsötét szemek könnyben úsznak,
az emlékmécsesek pislákolnak
Ave Maria – suttogod a szélben,
imát rebegsz az örök végtelenben
áldást kérve eltávozott szeretteidre,
aranyfényekkel a szomorú szemekbe
Gyertyák, - mécsesek, - temetők, - virágok. Könnycseppjeinkben szívünk dallamai.
Azt mondják, akkor hal meg valaki igazán, amikor nincs ki emlékezzen rá. Az Élet része a Halál. Az emlékezés csöndjében, könnyes gyertyafényben, a múló időben. A halállal sok minden megszakad. Azok is elmennek, akiket nagyon szeretünk. De ha csöndes emlékezéssel gyertyát, mécsest gyújtunk, - bennünk, - köztünk, - velünk vannak eltávozott szeretteink. Fáj, zokog a lelkünk, a szívünk, melyben mindig égnek ÉRTÜK a kegyelet, a szeretet fényei. Siratunk minden volt pillanatot. A múló idővel sem tudunk felejteni. Állunk a sírok mellett, melyek magukba zárják kincseinket, akiket elvesztettünk. Igen, állunk a sírok mellett hulló könnyeinkkel, vagy némán, száraz szemmel – befelé folyó könnyekkel. Csend, sötétség, béke. Apró mécsesek szikráznak, mint fényes csillagok, kesernyés illatuk bejárja lelkünket. Száraz leveleket sodor a feltámadó szél. Olykor belekapva a lángocskákba. Hideg leheletek a sírköveken, a sírokon virágok. Fejet hajtva imát mormolunk. Nincs fájdalom és szenvedés már. Isten karjában lebegnek a lelkek szabadon, övék a Végtelen. Bánat nem ér, - ott szeretet él a lelkek szentélyében. Gyertyák fénye világítja be a sírkerteket. A fények utat mutatnak a lelkeknek, hogy megtalálják örök nyugalmukat. Emlékek ébrednek, nyugalmat susognak a temetői szelek. Egymást átkarolva vándorolnak a lelkek. Az emlékek kísérnek, vigasztalva fájó, nehéz szívünket. Lassan elfogy az idő, s talán hamarosan miértünk is égnek a mécsesek. Titokban rejtőzködő, fellobbanó, szerető gyertyafények halottaink hantjai felett. Tompán konduló harangszó a lelkekért, az emlékezés gyertyáit meggyújtva.
Fájó szívvel, szomorúan gondolok az elmúlásra, halottaimra nem csak Mindenszentekkor Sokszor gyújtok gyertyát, - Rájuk emlékezve. Sóhajaim Róluk mesélnek, átélve minden Velük töltött pillanatot. A gyertyalángban angyalok szárnyalnak, az apró fények nekem a régmúltról regélnek. Így küldöm Feléjük üzenetemet, szeretetemet.
Különös, megfoghatatlan, elmondhatatlan érzések, emlékek ölelnek – a gyertyák lobogó fényében, az imbolygó lelkek táncában – az élet örök elmúlásában. Gondolataimban velem élnek. Emlékük itt él a szívemben.
Emléketek visszajár
Lényetek bennem él
Rólatok mesél a szél
Üzen a mécses fény
Értetek gyertyát gyújtok én
Andy Jazz - November 04 2012 23:59:21
Kedves Szomorúfűz!
Írásaidat olvasva mindig megkap az a lelki tsztaság és tartás, ami kisugárzik írásaidból, mint ahogy ebből a fentiből is!
Szeretettel olvastalak! Andy
szomorufuz - November 05 2012 16:22:49
Kedves András!
Köszönöm szavaidat, látogatásodat.
Nagy szeretettel láttalak - Szomorúfűz
