Napkorong

Morak egy napja
9. rész

Mivel a felvirradó napon a világon semmi sem történt, délutánra Morak unatkozni kezdett.
Amikor Abigél megjött a növény gyűjtésből, Morak úgy érezte muszáj beszélnie vele.
-Abigél, figyelj csak- és tétován a földet nézte, miközben bocskorával kis köröket rajzolt a poros utacskára- nekem itt nincs mit csinálnom, jó itt, de én menni akarok tovább, csak az a baj, hogy téged minden ideköt-aztán felnézett.
Abigél kiborította kötényének tartalmát egy kosárba aztán elindult a ház fala mentén mögötte Morakkal.
-Valahogy sejtettem, hogy eljön ez az idő ha nem is ennyire korán- kezdte- nekem sosem volt dolgom másutt, hát itt vagyok, de miért jutott ez eszedbe Morak?
-Hát, gondoltam mehetnénk együtt-motyogta Abigél hátának.
Abigél megfordult és elmosolyodott.
-Mehetnénk, de időbe telik amíg elcsomagolom a holmikat.
-Jól van-válaszolta Morak megindultan, de Abigél addigra már befordult az ajtón.
Az este a csukott spaletták mögött izgatott tervezgetések sorával telt Morak részéről, Abigél pedig csendesen hallgatta néha vidám mosollyal az arcán. A kinti hangokkal már nem törődtek, hiszen az Örök harcos őrködött az ajtó előtt.
-Igazából meglepő módon van bennem ragaszkodás a házikód iránt- jelentette ki Morak- megszerettem és csodásan vigyáz ránk, ha mi elmegyünk, nem tudom mi lesz vele, remélem vissza fogunk találni hozzá valamikor- sóhajtotta.
Abban állapodtak meg hogy a következő napon Abigél mindent összeszed amit vinni fognak és a rá következő hajnalon elindulnak mindhárman Alanor földjének mélye felé.
Reggeli után elkezdtek pakolni, Abigél ismert valami általa egyszerűnek titulált kis varázslatot amivel mindent apróvá tett és úgy rakott bele a bugyorba. Így rövid idő alatt kiürítették a házat.
Este annyira teli voltak izgalommal már mindketten, hogy sokáig éberen feküdtek csak a pokrócokon és nehezen tudtak elaludni.

Éppen csak hajnalodott, az erdei párák vastagon és szürkén sötétlettek a fák között. A barátságtalan hideg még megmaradt éjszakáról.
Egy sötéten nyúlós alak kezdett kibontakozni a fák ágai közül, megdermesztve maga körül a levegőt, majd lassan leereszkedett, hosszú inas karját fekete, sűrű köd lepte el, hegyes pofája egy ágacska felé nézett.
-Nicsak, nicsak-súgta a bokrok felé- mi lóg ezen a kicsi ágon? -aztán csontváz ujjaival lefejtette a feltekeredett madzagot az ágról és visszahúzódott testetlen alakja a sötét lombok rejtekébe.

Mire kisütött a Nap Morak és Abigél teljes mértékben készen álltak az indulásra. Morak kilépett a ház ajtaján, megfogta és megszorította az ajtó félfát.
-Találkozunk még remélem barátom- aztán ellépett.
Abigél is körülnézett, aztán az Örök harcoshoz fordult.
-Indulunk.
Csak akkor néztek vissza egy utolsó pillantásra amikor már átvágtak a ház mögötti hosszú réten és majdnem beértek a fák közé, aztán együtt beléptek a sűrűbe.
Abigél vidáman szedte a lábait, teli volt várakozással és kíváncsisággal. Mesélte Moraknak, hogy ő sosem járt még semerre, ezért örül annyira. Ezen a napon nem kellett kibontani a zsákjukat ennivalóért, mert Abigél lépten-nyomon talált valami ehetőt. Késő délutánra járt már az idő, amikor Morak kezdte szemügyre venni az erdőt rejtekhelyet keresve.
-Gondolnunk kell arra, hogy biztonságban legyünk Abigél, veszélyes itt. Aztán végre két órányi keresgélés után rábukkantak egy hatalmas tölgy gyökerei között megbúvó odura. Először az Örök harcos bújt be a résen és miután belül üresnek találta, ők is bemásztak a nyíláson.
Meglepően tágas volt ez a rejtekhely és szerencsére száraz is. Előszedték a takarókat és leterítették az egyiket a másikat pedig a bejárat rését alkotó göcsörtökre igazgatták, hogy ne lehessen csak úgy bekukkantani rajta. Aztán a nyílásnál lekuporodott a harcos és vegyes érzelmekkel várták az éjt.
A suttogásokat már megszokták, a szélrohamok is ismerősen rázták a lombokat, de az azt követően beállt csend idegborzoló volt. Néha ág reccsent aztán semmi sem történt.
Csendesen feküdtek az odvas fa mélyén, Morak rég nem érezte ezt az érintést de azonnal összekapta magát amulettjének rezdüléseire.
-Veszélyt jelez a mellemen az amulettem, figyeljünk-súgta Abigél és a harcos felé.
Abigél megfogta az ölében a motyójukat egyik kezével a másik kezével pedig elkapta és erősen szorítani kezdte Morak kezét.
-Morak!-súgta- te fogd meg a harcos kesztyűs kezét most!- mondta ellentmondást nem tűrően.
Morak azonnal megérezte, hogy ez nem tréfa és elkapta a harcos kezét.
-Most pedig hunyjuk be a szemeinket és várunk-szólt Abigél szárazon- csak akkor nyitjátok ki amikor szólok, addig nem.
Mindhárman engedelmeskedtek.
Érezték az arcukon a leheletét a valaminek, a bűzt az érintést, mintha végigsimította volna bőrüket a hideg iszonyat, körüljárta és szagolta őket. Ha vissza is húzódott néha, várható volt, hogy újra előbukkan. Némán és hangtalanul tűrték, ahogy Abigél kérte. Furcsa égett szag járta át az odut.
Morak érezte ahogy a kicsi amulett forrón tapad a mellkasára. Néha még a lélegzetét is visszafolytotta.
Aztán nagy sokára Abigél hangját hallotta végre.
-Elment, minden rendben van, kinyithatjátok a szemeteket.
Morak izzadtan ült ahogyan Abigél is csupán a harcos nézett ki úgy, ahogyan máskor.
Körülöttük minden érintetlen volt, az az mégsem annyira, mert a nyílást eltakaró pokrócra nagy lyukakat égetett valami.
A szorongató élmény után megpróbáltak kicsit pihenni hajnalig.
Reggel aztán összeszedték a holmijukat és elindultak, a harmatos bokrok és üde levelek között susogásra lettek figyelmesek. A hang a magas fűszálak közül hallatszott. Morak óvatosan kibújt egy bokor rejtekéből és odakémlelt.
-Ó, jöhettek- szólt hátra mosolyogva- ezek csak ártalmatlan növényevők, olyan csigafélék- és előre intett.
A méteres kígyózó mozgású házatlan csigaszerű állatok surrogó hangon siklottak a nedves fűszálakon. Testük pompás smaragdzöldben játszott, elöl kúposodó fejükön két nagy szem csillogott, egyáltalán nem tűntek taszító jelenségnek.
Abigél is kidugta a fejét az ágak között Morak mellé.
-Igen, emlékszem már rájuk- mondta mosolyogva- képzeld Morak, még gyerekkoromból az erdőszélen sok volt belőlük reggelente, szelíd jószágok, fel is lehet ám ülni a hátukra, gyere, megmutatom.
Aztán intett a harcosnak is és közben magyarázott neki valamit.
-Ne kéresd már magad, gyorsabbak, mint mi gyalog! Tedd, amit én!-kiáltotta vidáman és már ment is előre.
Odasietett az egyik hatalmas, vaskos állat mellé, jobb tenyerét rátette a széles hátra és igyekezett vele tartani, aztán az állat lassítani kezdett a mozgásán és végül Abigélhez igazodva megállt, Abigél felmászott az izmos hátra, közben tenyerét az állaton tartva, majd amikor elhelyezkedett a többiekre nézett.
-Morak! Harcos! Ahogy én, gyerünk- mondta nekik.
Morakban volt némi iszonyodás, de amikor a fénylő börhöz ért a tenyere, egyszerre elmúlt minden kellemetlen benyomása, meleg és kemény valódi test nyugodott várakozón a keze alatt, nagy bizalmat árasztva magából.
Utolsóként a harcos ült fel, neki nehezebb dolga volt, mert a lény kissé tartózkodott új gazdájától, de aztán ő is fent ült az állat hátán és megindultak a magas fűben halkan, könnyedén surranva.