|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
_„A jó pap is holtig tanul”
Ma reggel, ahogy jöttem az utcán a buszról leszállva, a munkahelyem felé közeledve, felötlött bennem a gondolat: mióta is járom én rendszeresen az utakat? Először 6 évesen kezdtem, amikor beírattak az első osztályba. Úgy emlékszem, az első napon, vagy napokban még édesanyám kísért el, és az első fájdalmas emlékem is ahhoz a naphoz fűződik, amikor engem ott hagyott a tanítónénire és a többi osztálytársamra az egy tantermes iskolában.
Szorgalmasan végig is jártam mind a 8 évet, hol kevésbé, hol jobban igyekezve, attól függően, hogyan értettem meg azt, amit magyaráztak. A nyelvtan – kicsit nehezebben indult számomra, de azt hiszem, ez ma már nem látszik meg az írásaimon. Ki gondolta volna akkor, hogy szinte egész életemben tanulni fogok. S így, még 56 évesen is vizsgáznom kell.
Róttam az utakat meleg nyárban, esőben, sárban, fagyos télben, hóesésben, jégesőben.
A kis házunktól az iskoláig és vissza. Le a lejtőn, hazafelé fel a dombtetőre. Ebben az irányban mindig nehezebb volt az iskolatáska és néha a szívem is. Főleg, amikor nem úgy sikerült egy nap, ahogy vártam. De ki az, akinek minden napja úgy sikerül, ahogy szeretné, és néha nem vinne haza rossz jegyeket az ellenőrzőjében. Szerencsére, a 8. osztály elvégzésekor elég jó jegyeim voltak, hiszen kerekítve az ötöshöz álltam közelebb. Egy kicsit büszke is voltam magamra, s mondhatom minden szerénytelenség nélkül, hiszem ahonnan én indultam, kevesek vitték valamire abban az időben. 1967-et írtunk akkor.
Igaz, hogy egy évig nem tanultam tovább, mert ahova jelentkeztem, túljelentkezés volt, és ahogy tudom, tanítónénim sem adott megfelelő javaslatot a továbbtanulásomhoz. Talán úgy gondolta, hogy növelem majd a téesztagok létszámát, hiszen úgy is kiöregednek onnan az emberek. Sokat is segítettem, főleg a nyári munkákban odahaza és a téeszbe, édesanyám helyett is sokszor elmentem dolgozni 14 évesen, de a gyors- és gépíró szakiskola előtt még gyárban is dolgoztam egy nyáron át.
17 évesen már 8 órában dolgoztam a szakmámban. 20 éves koromig még ugyanazon a hosszú úton jutottam el a vonatállomásra, amelyet nap mint nap tettem meg kicsi koromtól fogva.
Aki tudja, milyen földes úton több kilómétert megtenni hóban, sárban az tudja, hogy embert próbáló dolog. Az állomásig egy rosszabb cipőben vagy csizmában tettük meg az utat, és ott cipőt vagy csizmát váltottunk. De nem voltam egyedül ebben, hiszen többeken is osztoztak sorsomban. Kortáraim is, és persze az öregjeink is megjárták valamikor azt az utat, amit nekünk kellett.
A gimnáziumot 3 éves esti iskolában végeztem el már jóval később, mint ahogy talán szerettem volna. De szerencsére, munkahelyi vezetőm javaslatára belekezdtem, és elég szép eredménnyel elvégeztem a gimnáziumot több, mint 20 évvel az általános iskola befejezésétől számítva. De az az időszak nagy fordulópontot jelentett az életemben, mert szerencsére, nem a lejtőn lefelé, hanem felfelé indultam el. Önszorgalomból kezdtem el azután angol nyelvet tanulni, s még a középfokú nyelvvizsgának is nekifutottam 3 alkalommal. Ám csak az alapfokú vizsgát szereztem meg, de ennek is nagyon örültem. Mindig arra gondoltam, hogy ahhoz képest, hogy milyen szegény sorból jöttem, többet elértem, mint amennyit remélni mertem. A munkahelyeimen is szakmai továbbképzéseken vettem részt, ahol szintén vizsgázni kellett a tanult anyagból. Mindig jöttek újabb és újabb megpróbáltatások mind szakmai, mind magánéleti téren is. Anyagilag sohasem álltam a létra felső fokán, de még talán a középső részén sem. Mégis mindenre elég volt, amire akkor vágytam. Talán azért, mert sohasem vágytam olyan dolgokra, amik elérhetetlenek voltak számomra.
A továbbtanulás, a szakmai képzések számomra mindig kihívást jelentettek, és mindig igyekeztem jó eredményeket elérni, mert úgy gondoltam, tőlem ezt elvárják.
Most, hogy már lassan az 56. évemet is betöltöm, még mindig szakmai továbbképzésen kellett ismereteimet bővíteni és persze újból vizsgát tenni. Ez az, amire már nem gondoltam, hiszen, akik, két-három évvel idősebbek, azok ma már legtöbben nyugdíjba mentek és mentesültek legalább a vizsga alól. Talán nem is bánnám, ha én is egy-néhány évvel idősebb lennék. Ezt a véleményemet meg is osztottam a munkatársaimmal.
Hosszú utakat bejártam, - s ahogy már írtam egy előző prózámban -, nem jártam be a világot, de azt elmondhatom, hogy szinte egész életemben tanultam, s képeztem magam autodidakta módon is, hogy jártasabb legyek a világ dolgaiban. Hogy sok mindenről fogalmam legyen. S ha valamit nem értek meg, akkor utánakeresek könyvekben, vagy a világhálón, ahol ma már annyi mindent meg lehet találni. És csak az nem tud tanulni, aki nem is akar.
Bennem mindig is meg volt az akarat és az igény is a tudásra, de szerencsémre sok mindenre kötelezve is voltam, amiért utólag is csak köszönetet tudok mondani. A munkahelyeimnek és az életnek is, ami szintén sok mindenre megtanított engem.
Torma Zsuzsanna 2009. január
|
|
|
- January 28 2009 18:07:32
Kedves Zsuzsa,
igen a tanulás iránti nyitottság tesz igazán alázatossá. Nagyon szépen leírtad számomra e felismerést.
És persze a tanulás anyja az ismétlés :-)
üdv
Szilárd |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. April 27. Saturday,
Zita, Mariann napja van.
Holnap Valéria napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
