Napkorong

Legszívesebben úgy kezdeném, mint ahogy egy mese kezdődik: Volt egyszer egy idős, nyugdíjas nénike, aki nem tudott mit kezdeni rengeteg idejével és már nem tudta, kinek is adja szíve összes szeretetét, hiszen nem volt már más élő rokona nővérén kívül….
Nemrégiben egy alacsony, kissé bicegős, már nyugdíjas korú hölgy várakozott az autóbuszállomáson, felszállásra várva, maga mellé állította kerekes szatyrát. Én nem ott várakoztam, ahol ő. De amikor felszálltam arra a buszra, amire én vártam, láttam, hogy ő is ugyanarra szállt fel, mert a távolsági busz sofőrje őt is ideirányította. A hölgy szó nélkül mellém telepedett.
Én szólaltam meg elsőnek, mert felfigyeltem rá, s láttam, hogy nem oda szállt fel, ahova szeretett volna. Végül is mindegy volt, mert ez a busz is azon az útvonalon közlekedett, mint az a másik.
Ő mondta aztán, hogy hova utazik és mi célból.
Nem tudom, miért, napszemüveget vett elő és feltette a szemére, és így folytatta a mondanivalóját. Én arra gondoltam, hogy ilyenkor télen, amikor már a szürkület van, s a nap nem süt, vajon mi bánthatja a szemét?
Úgy láttam, örül annak, hogy beszélhet valakihez.
Elmondta, hogy van egy kis telkük vidéken, ahova néha még kijár, és leszedi a fák termését, amit még meghagytak rajta. Mert aki ritkán jár ki, annak a gyümölcsösét mindig megdézsmálják. Most éppen azért megy ki, hogy ennivalót vigyen egy 18 éves fiúnak, akit –ha jól értettem ki a szavából – kitagadtak otthonról, mert nem igyekszik a tanulásban és úgy néz ki, hogy az iskolát is abba kell hagynia. A fiúnak most nincs hova mennie, és ezért ő megkérte az egyik rokonát ott vidéken, hogy egy időre fogadják be a fiút, amíg el nem intézi, hogy biztos helye legyen valahol. Mert ő sajnálja a fiút, hiszen jóravaló fiatalembernek látszik, s nem szeretné, ha elkallódna.
Én csodálkozva hallgattam őt, és arra gondoltam, nem inkább a szülők és a nagyszülők felelőssége lenne az, hogy mi lesz a fiúval? Hiszen amiatt, hogy valaki nem tud tanulni, még nem kellene kitagadni a családból, inkább fel kellene karolni és segíteni rajta, ahogy lehet.
Az idős hölgy aztán tovább folytatta: hallottam-e arról, hogy már hajléktalanokat is lehet örökbe fogadni? Mondtam neki, hogy erről még nem hallottam, de arról már igen, hogy különböző helyeken állatokat fogadhatnak örökbe az emberek.
S folytatta: Ők a nővérével közösen nagyon szívükön viselik a hajléktalanok sorsát, és amennyire tudnak, segítenek rajtuk. Ők lakóhelyükhöz közel „állomásozó” hajléktalanokon segítettek úgy, hogy gyakran vittek nekik enni- és innivalót. Nevén is nevezte az egyiket: Jánosnak hívták, akihez később csatlakozott még egy másik, akinek szintén János volt a neve. Amikor az előbbi János súlyosan megbetegedett, és már nyelni sem tudott, akkor nővérével ketten elintézték a kórházba szállítását, ahol kezelték és ápolták, amíg meg nem halt. Gégerákja volt a szerencsétlennek. De ott volt még a másik János is, aki szintén segítségre szorult. Utána azon segítettek, és amikor beteg lett, őt is kórházban helyezték el, s jelenleg is ott van. Őt már biztonságban tudhatják. Nővére és ő úgy tudták, hogy ezek az emberek jóravaló, tanult állampolgárok voltak, mielőtt ide jutottak volna.
De most ezen a szegény fiún kellene valahogy segíteni – mondta aztán, és én úgy éreztem, biztos lehetek abban, hogy ez sikerülni is fog neki.
Időközben már levette a napszemüvegét, s folytatta mondanivalóját.
Én előbb szálltam le a buszról, a hölgy továbbutazott célja felé.
Leszállás előtt kétszer is visszanéztem rá, és rámosolyogtam, miközben szemeiben melegséget és szeretetet láttam megcsillanni. Kicsi volt, idős volt, de szíve minél több szeretetet adott az embereknek, annál jobban vágyott arra, még többet adhasson azoknak, akik segítségre szorulnak. Nem gondolva arra, hogy már ő is abban a korban jár, amikor már ő is segítségre szorulhat.
Úgy éreztem, egy darabon angyallal utaztam a buszon.

Torma Zsuzsanna 2009. január