Napkorong

Igaz mese a gyöngéről, a csalóról, az árulóról és a szentről
avagy
Gondolatok a kereszt négy ágáról

Mottó: Az Úr mindnyájunkat királynak teremtett. Aztán szép lassan kifejlődik bennünk a mágus, a harcos és a szerető. Hogy kicsi, vagy nagy, jó, vagy rossz, gyenge, vagy erős királyok leszünk, az attól függ, hogy milyen a külső-belső mágusunk, harcosunk és szeretőnk. S a hozzánk nőtt szerepet, mint keresztet visszük a hátunkon az idők végezetéig.

A király

Egy barlangban lakott. A szavanna és a sivatag határán, fenn a hegyen. Barlangja viszonylag kényelmes volt. A magány különösebben nem zavarta. Egyrészt megszokta már, másrészt lényéhez tartozott, harmadrészt az uralkodói nimbusz is megkövetelte. Amikor sötétség borult a tájra, és a sakálok vonítása uralta az éjszakát, veszettül szenvedett. Ilyenkor kiállt a barlang előtti sziklapárkányra és sértett-szomorú hangon üvöltött bele az éjszakába…
A majom rettentően ingerelte. Mert becsapta. Emberszerűsége az értelem, emberszabása miatt a szépség nimbuszát ígérte neki, hát megtette „helyettesének”. Alkatából adódó mozgékonysága előnyére vált a posztra való kiválasztódásában, s helyzetéből adódóan a fél birodalom állandó szemmel tartásának megvalósulását kínálta fel. De a hozzá fűzött reményeket a majom sorra megcáfolta. Rövid időn belül számon kérhetetlenné vált. Üvöltő hangját kikacagta, mancsa ütése elől a fára menekült és ingerkedve a hátsó felét mutogatta. Most már tudja, hogy a majom megfoghatatlan, mint uralkodótárs illúzió, s helyzetéből adódó kiváltságát nem fogja az ő szolgálatába állítani.
A sakálokkal fényes nappal sohasem találkozott. Érezte, hogy ott ólálkodnak a közelben, és a zsákmány meghagyott részén marakodnak. Tudta, hogy szüksége van rájuk, és tudta azt is, hogy ez az alapvetően lusta, dögevő népség, ha rákényszerül, képes elejteni bármely vadat, s ha legyengülne, vele is könyörtelenül elbánna. Vonyításukban volt valami szolgaian kutyaszerű, de így, tömegében volt valami ijesztő vonás is. Irtózott tőlük, ahogy irtózott egykoron eljövendő halálától is, és undorral töltötte el a gondolat, hogy végső soron e megvetett népség csattogó foga között végzi.
Nem könnyű sors. Nehéz szerep. Hiszen tulajdonképpen szereti őket. Szereti a tájat a benne élőkkel együtt, mert az „övéi”. De ez az érzés, ha megcsócsálja, szájában először édes, majd émelyítő, végül keserű utóízt kap. Üvölteni! És megint csak üvölteni! Hogy legalább féljenek a nyavalyások!
Kiáll a sziklaperemre, és minden erejét szinte beleüvölti az éjszakába. De a hang már szájából kilépve indulatának és akaratának árnyéka csupán, majd a távolsággal fordított arányban gyengül. Egyre erőtlenebb lesz, majd a távolban úgy hal el, hogy, aki hallotta, abban csak utóérzete, a félelem és e hang újbóli felismerésének képzete marad csupán. Egy pillanatra csönd lesz. Aztán a sakálok csak tovább vonyítanak, a majom makog, a szavanna népe öntudatlanul teszi a dolgát. A sivatag népe pedig semmiért sem kérhető számon, hiszen a puszta megmaradásért harcol eszeveszetten.
Régi uralkodó ősök szelleme kísérti. Régi időké, amikor még rend volt a birodalomban. Működött az ERŐ. Igaz, sivatag sem volt. De hát ez nem lehet az uralkodói eredménytelenség oka, hiszen a sivatag térhódítását csak ő látja, innen fentről a sziklapárkányról. Ide pedig ki merne felkapaszkodni? S ha felmerészkedne is, mindezt csak akkor venné észre, amikor már jó ideje a sziklapárkány ura.
Emlékképek villannak fel előtte. A gyermekkorból. Anyja felügyelete mellett testvéreivel játszik. Tanulja az önvédelmet, a támadást, akaratának érvényesítését, az önállóságot, a fiú szerepet. A felelőtlenség könnyű bája lengi be a képet… A most érzett tehetetlenség nem a kölyök dacos dühe, hanem a sikertelenségek és kudarcok, fájdalmak és kínok összesűrűsödött elegye. A nyomasztó gondolat, hogy nem számíthat valódi segítségre, sűrű ködként telepszik rá és nincs egy frissítő fuvallat, hogy elűzze.
Visszagondol az ifjúságára, amikor először lépett a sziklára. Még ma is érzi … hogy őt hívta „valami”: egyszerűen jönnie kellett, és egészen biztos, hogy nem a legjobb falat és nem a nőstények miatt (bár az igazat megvallva, ez is nyomott a latban). Visszaemlékezik a jelre, a sasra, aki a hírt hozta, az üzenetre, hogy eljött az idő…. Nélküle nem is lenne itt. Ma, ha kilép a párkány peremére, fejét fölemelve szemével őt keresi, arra gondol: ha nem is látja, tudja, hogy ott van valahol a felhők mögött. S ha feltűnik az a pici pont az égen, olyan melegséget simogat a szívébe, amellyel hosszan eléldegél.
Mostanában gyakran gondol arra, hogy egyszer jön majd egy fiatal fajtabéli, akit nem ő választ ki, és nem lehet majd tudni róla, hogy a hatalom kell neki csupán, vagy a felelősséget is hordani akarja. Elképzeli ezerszer is a pillanatot, ahogy a szemébe néz, hogy látja-e benne az erőt, az akaratot, az odaszánást, a testestül-lelkestül való áldozatvállalást. És ha felismerné is a tekintetből a csak-hatalomvágyat, tudja, nem tehetne ellene semmit, hisz az ő ideje szükségszerűen lejárt.
Oly jó lenne, ha nem kezdődne minden elölről. Ha nem keresné utódja is a maga „majmát”, hanem már azzal a készen kapott tudással indulhatna az uralkodás rögös útján, hogy: a hatalom bár megosztható, de a felelősség nem. S hogy szinte minden a választékon és a választáson múlik. Mert e tudás nélkül elveszítheti akaratából fakadó erejét is.
Azt az ERŐ-t, amely HAT. Nem erőszakkal, nem iróniával, nem gúnnyal, nem zsarolással. Sem ígérgetéssel, sem magyarázással, sem szép szóval, sem hízelgéssel, hanem egyszerűen hat. Sugároz. Működik. Helyre tesz mindent. Ahogy egyszer talán régen volt. Amikor ezt a területet úgy hívták, hogy Édenkert.

A mágus

Hogy szerepe mikor kezdődött? Talán születésekor. Hiszen közismerten a tudás népe. Alkat? Előre meghatározottság? Meglehet. Viszonylag egyformán jól fejlett érzékeinek, és ebből adódó nyugtalanságának köszönhetően mindenről tudomást szerzett, ami környezetében látható, hallható, szagolható, ízlelhető, vagy tapintható volt. Egyaránt mozgékony volt lent a földön és fent az ágak között. Módja nyílt arra, hogy távolabbról is láthassa mindazt, amit olthatatlan kíváncsisága folytán közelről szemlélhetett. A sok-sok ismétlődő, majd a kisebb-nagyobb mértékben eltérő tapasztalások megkülönböztetésének képessége szép lassan kifejlődött benne és ez által valamiféle ösztönös szintet meghaladó bölcsességre tett szert.
Kíváncsi volt és játékos. Játékosságát oly annyira nem tudta fékezni, hogy a királlyal szembeni kötelező tiszteletre is képtelenné vált. Abban, hogy jó udvari bolonddá váljon szertelensége, hogy valódi tanácsadója legyen, hatalmi vágyból adódó gőgje és következményes sértődőssége akadályozta meg. Tulajdonképpen rendkívül nagyra tartotta magát. Nem is értette, miért nem ő a király? Legalábbis társuralkodónak kellene lennie. És ez a minimum! Persze nem akart ő igazán király lenni, hiszen minden méltóság riasztotta. Mindenben teljes szabadságot akart. Ahhoz, hogy szabadság és szabadosság között meglássa a különbséget, túlontúl felületes volt. A játék öröméhez, a teljes örömhöz nála hozzátartozott a szabályok titkos áthágása. A másik becsapása: a csalás. És mókás mixéhez vegyült egy nagy adag káröröm is.
Nem volt igazi segítője a királynak, így hát félt tőle. Félelmétől pedig lármázással próbált szabadulni. Így aztán sok mindent elárult, amiről inkább hallgatni kellett volna. A végén maga sem tudta, hogy kinek segít, és ki az, akit hátrányos helyzetbe hoz. Egy ideig gondot okozott neki az a probléma, de mivel nem tudta megoldani, hát léhává vált. Hol segített, hol nem.
A sakálokat rühellte, mivel mozgalmas napjai után az éjszakát viszonylagos csendben és nyugalomban szerette volna tölteni. Az „éjszaka népe” viszont ilyenkor volt igazán elemében. Nagy ritkán a sakálok taktikáját követve harcba szállt, de jellemzően inkább önvédelemre és menekülésre rendezkedett be. Legközvetlenebb környezetét szerette tisztán tartani, nem tűrte magán az élősködőket. A kurkászás egyben kedvenc foglalatossága is volt. Tökéletesen le tudta kötni a figyelmét. Ez az ösztön olyan erős volt benne, hogy veszély esetén sokszor csak az utolsó pillanatban ugrott meg.
Környezete mindig elegendő élelmet biztosított számára. Napközbeni pihenőit teli hassal a fa tetején, annak védelmező lombja közt töltötte. Figyelme leginkább lefelé irányult. A csendes ég csak akkor keltette fel érdeklődését, ha a levegő népének egy-egy csapata elvonult felette. Néha ő is látta a sast a magasban körözni. A repülés önmagában nem ejtette ámulatba, hiszen egyik ágról a másikra átugorva tulajdonképpen ő is „repült”. A csodálat pedig önmagán kívül nem sok teremtménynek jár ki. (Igazából senkinek) Tudta, hogy a fák lombja a sasszemek elől nem mindig rejti el őt, így hát sosem érezhette magát teljes biztonságban. Ennek ellenére bagatellizálta a veszélyt.
A felső szférából időnként más veszély is fenyegetett. Már a felhők gyülekezéséből tudta, hogy baj lesz, ilyenkor az alacsonyabban levő ágak védelmező karjai közé menekült. Csodás helyzetfelismerése és fantasztikus alkalmazkodó képessége folytán szinte mindenütt otthonosan mozgott, de ténylegesen sehol sem érezte magát teljesen otthon. Ő az, aki sehonnan sem jön és sehova sem megy, mégis örök átutazó
A harcos

„- A határok a legfontosabbak! Aki a felségterületen belülre merészkedik, halál fia. Ez az oroszlán parancsa, és a szavanna népe engedelmességgel tartozik! Ő a Törvény!”- hirdette fennen.
„- Magunk közt szólva, természetesen övé a hatalom, ő kapja a legértékesebb zsákmányt, a legjobb falatot. Egyébként a zsákmány többi része a harcosok seregét illeti, ehhez kétség sem férhet. A harcosok pedig mi vagyunk. Tudjuk jól, mi a tisztelet, mi az engedelmesség, de hát semmit sem szabad túlzásba vinni. Mindennek van határa! Csak nem fogunk saját hasunk ellenében cselekedni? Van kérem a tekintélyben, a támogatásban, a védelemben is egy határ! Ő sokszor illúziókat kerget, nem várhatja el tőlünk, hogy képzelgései áldozatává váljunk. Nem beszélve arról, hogy a stratégiáról talán van némi fogalma, de a taktikáról szerintem azt sem tudja eszik-e, vagy isszák. Legyen hős, aki akar! Mi ugyan nem leszünk azok. Nincs igazam?”– A kérdés költői. Választ senki sem vár, és senki sem ad.
„- Apropó! Láttátok, a múltkoriban mekkorát botlott? Úgy elvétette az ugrást a sziklán, hogy majd leesett. Persze ügyesen kivédte, nem is volt nagyon feltűnő, de azért ez már jelent valamit. Valószínűleg az ítélőképessége és a szeme is gyöngül. Legyetek éberek és készüljetek!”
Íme a Fővezér. Erős és határozott. Ha érdeke fűződik a győzelemhez, nem kíméli magát. Minden szellemi és fizikai képességét beleveti a harcba. Ám mégsem igazi katona. Inkább zsoldos. Kisstílű, de környezetében hatásos.
„- Ezennel kihirdetem a feladatokat: 1. számú parancs: figyelni, ki meri nyíltan felvállalni a szembeállást! Felmérni, lesz-e ereje átvenni a hatalmat! 2. számú parancs: szemmel tartani a majmot! Meg ne neszelje, ha átállásra készülünk. Sose lehet tudni. Még a végén eljár a szája és akkor se változás, se harc, se izgalom. Nézzétek, már jön is. Intézkedni!”
A majomnak már korábban feltűnt a gyülekezés és igyekezett észrevétlenül a sakálok közelébe férkőzni, de a csapat szélén lévő harcos egy rövid, mímelt támadással megfutamította.
Mint minden csapat, vagy sereg, ők is az egység látszatát igyekeztek kelteni. A helyzet és a király egyéni megítélése természetesen különböző volt. A harcosok között volt, aki együtt érzett vele, volt, aki sajnálta, volt, aki irigyelte, sőt volt, aki gyűlölte. De senki sem szerette. Aki gyengéd érzelmekkel bíbelődik nem alkalmas a harcos speciális feladatára. Nyíltan senki sem vállalta fel gondolatait. Az „arcokon” közönnyel vegyes elszántság tükröződött.
A csapatban a közkatonák közötti kohéziós erő az egységes kép miatt oly erős volt, hogy az akciókban a megosztottságnak már semmi jele sem mutatkozott. A Fővezér hűsége, vagy árulása döntötte el az eseményeket. A sereg azt az oldalt segítette hatalomra, amelyet a fővezér akart. A közkatona persze sosem jutott el történései tudatosításához, többnyire zsákmánytól zsákmányig élt.
A harcosok már mozgolódni kezdtek, amikor feltűnt az égen a sas. Egyre szűkülő körökben ereszkedett lejjebb és egyre lejjebb. Megbabonázva, tiszteletteljes érdeklődéssel, de némi szorongással nézte a csapat. Valami mozdult a lelkük, vagy inkább a zsigereik mélyén. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtuk. Nem először látták, de vele egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Oly távoli volt. Oly megfoghatatlan. Titokzatos, kissé félelmetes, de nem ijesztő. Tulajdonképpen nem értették. A keselyűt igen, azt értették, de a sas örök talány maradt számukra. Fölöttük körözött, aztán mintha meggondolta volna magát, ismét emelkedni kezdett, majd hamarosan már csak egy apró pont volt a látóhatáron. A csapat teli bizsergető nyugtalansággal szétszéledt.
A Nap lassan nyugovóra tért. Az alkonyi derengésben kisvártatva megszólalt a harcosok különös vegyes kórusa: figyelmeztetőn, támadón, sértetten és vágyakozón.

A sas

A fényből született. Látásába a hosszan szemlélő szinte beleszédült, mert a Napba kellett néznie. Így hát utána sokáig káprázott a szeme. Mégis vágyott nézni. Így volt ezzel a király, a napimádó, aki talán égi sörényében, mint saját lelkében vélte keringeni őt. Így volt ezzel a harcos is, aki nem értette, de érzékein keresztül mégis hatott rá, és bár önmaga előtt is igyekezett tagadni, de a mágus is számon tartotta.
Hogy honnan és mikor jött, előre senki sem tudta. Otthona mindenki elől rejtve: fészkét, tanyáját aki közelebbről szeretné látni, a legmagasabb csúcsokat kell megostromolnia.
Ő az, aki a jelenben él. Itt és most. Mozgása könnyed, közege nem állít elé akadályt, lágyan siklik a légáramlatok hátán. Fölöslegesen nem időz a földön, földközelbe csak a szükséges táplálékért jön. Látása tökéletes, a magányos mozgást azonnal érzékeli. Körözve közelít, majd egy szempillantás alatt lecsap. Támadása kivédhetetlen. Minden táplálékszerzése egy kamikáze-zuhanás, amely számára is kockázat. Élet, vagy halál. Minden mozdulata pontosan koreografáltnak tűnik, nincs benne semmi szertelenség. Röptében lágy harmónia, tartásában méltóság, nézésében céltudat, erő és lefojtott szenvedély. Ő a lebegő szépség ég és föld között. A levegő, a nyílt tér, a szabadság szerelmese. Nem birtokolja a teret, röptével mégis betölti. Elragadó látványa gyönyörködtet, hatása lelkesítő. Nélküle a király terméketlen, a mágus gőgös és nem szolgál, a harcos pedig csak rombol, és senkit sem véd.
Égi madár, égi szerető. Csak repül-repül mámoros örömmel, felemelkedve és lejjebb ereszkedve, egyszerre táncolva karzatnak és zsöllyének, ég és föld között. S a földről elindul fölfelé a tekintet és a lélek, és száll vele mindaz, ami jó.
Ő maga az ígéret, a mennyei „felvezető”, a lélek szerelmes szárnyalásának hírnöke. A Mennyország üzenete…

…

Az élet pedig gördül tovább feltartóztathatatlanul: lánctalpaival áttörve magát minden akadályon, nemcsak a földön, de folyamatosan sebet ejtve önmagán is.
És vannak vérre menőnek látszó, de kicsi harcok, hódítások és igazi nagy csaták, és mindnyájan tudják, hogy mégsem változik semmi. Az oroszlán uralkodik, a sakál tömegével és vonításával figyelmezteti, hogy ne éljen vissza a hatalmával, a majom léha kettősségével jelzi, hogy a hatalom valójában megoszthatatlan és végeredményben a sakálság örök. Ki-ki teszi jól-rosszul a dolgát: az oroszlán üvölt, a sakál vonít és a majom kacag……és a sivatag terjeszkedik…
De időről-időre feltűnik a sas, és gyönyörű röptével az éden képzetét keltve viszonylagos harmóniát csempész a tájba, átmenetileg feledtetve a puszta népével kilátástalan sorsát és az égi szférák üzeneteként elhintve a remény magját.