Napkorong

Mindig is Écsen éltem, mióta csak az eszemet tudom; ebben a békés, nyugodt, csodálatosan szép kis dombok ágyán alvó faluban, ahol nem az ember él a természetben, hanem a természet az emberekben.
Bár modern otthonom a Petőfi utcában áll, valahogy mindig is úgy éreztem, hogy a gyökereim Öreghegyhez húznak. Ez, természetem ismeretében, nem is csoda. A két hely a falu két különböző szintjén él. A híres költőről elnevezett utcában – pardon, már lakó –és pihenőövezetben a ma, a zavaros XXI. század tükröződik. Öreghegy, Öreg utca viszont a múlt, a falu felett, a dombok vonalán, a hatalmas erdők határvonalán.
Ha csak meglátom a Kistényő-dombon álló kopott haranglábat, máris megáll bennem az idő. Innen indul az Öreg utca, nevéhez méltóan a régi korokból ránk maradtak házakkal – és emberekkel. Itt élt egykor nagypapám is, ma is megtalálható itt a szülőháza, a 32-es házszám alatt. Repedezett, fehér falú, száraz náddal fedett tetejű hosszúház; ilyet már csak skanzenben lát az ember, a falvakban csak elvétve. A régmúlt szagát árasztó házakat jelenünkben sietve lebontják, hogy színes, modern, emeletes házat húzzanak fel helyette.
Mikor tekintetem a kapura téved, emlékek egész hadserege rohan meg. A ma már bedőlt kapu újra a helyére áll, és kitárul. Kisgyermek vagyok újra, nevetgélve szaladok be a fűborította udvarra. Dédmamám, kék virágos konttyal a fején biceg ki elém üdvözölni, széles mosollyal az évek barázdálta arcán. Mosolygok én is, mikor meglátom.
A ház mögött rögtön kezdődik a meredek domboldal, telis-tele szőlőtőkékkel – nem sorokkal -, és én rohanni kezdek a dombtető felé. Fent lihegve megállok. Körülnézek. A dombtetőről messze ellátni, és gyönyörű, csendes a táj. A kis poros úton dédmamám bandukol fel utánam, kezében lekváros süteménnyel. Beleharapok, nagyon édes, igazi szilvalekvár, amit ő főzött. Leülünk a padra a cseresznyefa alatt.
A jelen visszatért. A padon ülök, a rozoga padon a dombtetőn. A cseresznyefát kivágták azóta, szőlő már nem terem a dombon. Lenézek a düledező házra. Üres, és a szívemet is üresség járja át. Az életemből ez hiányzik, és már sohasem hozható vissza. Egyedül a láthatár olyan, mint régen, meseszép – de már zajos.
Furcsamód érzem a számban a szilvalekvár ízét. Egy kéz érinti meg a vállam.
Megijedek. Dédmamám szomorú szelleme ül mellettem.
- Visszajöttél? – kérdezi halkan.
Bólintok. Némán nézek magam elé.
- Miért?
Rápillantok. Ugyanolyan, mint amilyennek emlékeimben elraktároztam. Csak éppen... szellem. Egy emlék.
- Hiányzik a régi, mama – felelem. – Vannak szép dolgok most is, de olyan semmi sem lesz, mint akkor. Tönkreteszik.
- A világ forog, kisfiam – hangja békéltetően hat. – Elvehetik tőled a világodat, de a szép emlékeket, azt sosem. Azok olyan helyen vannak, hogy senki az égvilágon nem férhet hozzájuk rajtad kívül. A szívedben.
- Minden túl gyors.
- Ilyen a természet. Gyorsul. Nem olyan rossz ez.
- Jó lenne néha... lelassulni. Visszajönni.
Nevet. Válla rázkódik a nevetéstől.
- De hiszen bármikor visszajöhetsz, kisfiam! Ott vagyok az emlékezetedben. És legszebb álmaidban, ott várok rád!
Elment.
De én emlékezek rá.
Arra az Écsre, ami régen volt, ami többé sosem jöhet el, én mégis őrzöm, míg meg nem halok; vigyen bármerre a sors, én emlékezni fogok rá.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - March 30 2009 07:19:44
Kedves Tris!
Nagyon megható volt a visszaemlékezésed nagymamádra. El tudom én is képzelni, hogy úgy érezted, ott van melletted, és érezted a kezét, hallottad a nevetését.
Még jó, hogy az emlékeinket senki nem veheti elt tőlünk, és gondolatban ott vagyunk, ahol akarjuk, és azt gondoljuk, amit akarunk. Ez egy nagyon jó dolog. És mind, akik elmentek, ott vannak emlékeinkben, bent a szívünkben!
Szeretek ilyen szépeket olvasni!

Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna