Egy lélek nincs az elhagyatott házban,
Egyedül vagyok a jégkezû magányban.
Négy fal közé zárva a sarokban kuporgok,
A padlóra ezeregy könnycseppet hullatok.
A vastag porba betûket rajzolok,
Annak a nevét, aki elhagyott, eldobott.
Sajgó szív, vérzõ lélek ordít bennem,
Úgy érzem Vele mindent elvesztettem.
Gyilkol az öröm, mit kintrõl hallok,
Kést döf belém a tudat; vannak még gyõztes harcok.
Az én világom egy vesztes csatatér,
A remény itt már rég nem él.
Hiú ábrándot minek kerget a vak?
A boldog percek úgyis elhullanak.
Minden csillag útja lefelé áldozik,
Az ember mégis imádkozik...
Mert bízva bízik, hinni nem fél,
Hogy a halott lélek egyszer új életre kél.
) mélysége
