A balatoni dombtetõn hanyatt fekve
- miután már lekorcsolyáztak
a Balaton vizérõl az utolsó táncos-
lábú napsugarak is - az eget kutatom,
s megdöbbenve tapasztalom, hogy
közelít felém, majd lassan körbeölel,
és a csillagok mellém telepednek a fûre.
Hallgatom a békák nászra hívó dalát.
Vonatfütty hasít a csendbe,
de csak egy pillanatra fojtja a békák
torkára a szuszt, mely lufiként dagad
szájuk két oldalán.
Fû zizegése árulja el a cickány mozgását.
Hátán három kölyke, de az aprócska
anyaállat még aprócskább lába meg sem
roggyan, tovafut, vacsorát kell szervíroznia
babszemnyi családjának.
Nyughatatlan vérem pezsgése nyugodt
mederbe terelõdik e csodás nyári estében.
Ez kell nekem! Ez a holdvilágos csend,
melynek apró láthatatlan neszei városi
szívemnek lesznek katalizátorai.
Összerendezem szétszórt darabjaimat,
feltöltõdöm, mint az elem.
Átölelném az egész égboltot,
de nem ér fel addig a kezem.
