Sötét világ szürke útján baktatok;
elõttem senki, mögöttem a tegnapok.
Minden múló napra árnyék vetül,
s a napokkal egy vágyam elszenderül.
Buta világ ostoba útján ballagok;
mögöttem senki, elõttem a holnapok.
Álmokkal teli csillagok,
melybõl olykor választhatok.
Törékeny világ üveg útján lépdelek;
vigyáznom kell, le nem térhetek.
Hiába szúrja lábamat a szilánk,
tûrnöm kell, hisz lesz még az élettel vitánk.
Végtelen világ láthatatlan útján utazom;
köröttem senki, minden tiszta nyugalom.
S míg velem a rvágy villamosar1; tovább robog,
gondolkozhatok.
Elmélázhatok gondok százain,
életem vörös szõnyegének ráncain.
Nehéz világ bonyolult útján térdelek;
lerogytam hát, mert lépni már nem merek.
Erõm jócskán megfogyatkozott,
az éltetõ remény is magamra hagyott.
Undorító világ mocskos útján heverek;
mellettem elmennek, s kik észrevesznek: kevesek.
S ki le is pillant e szennyes útra,
felkapja gyorsan a fejét,
hisz odalent már halmokban áll a szemét!
lnpeters - december 15 2008 08:40:29
Helyenként nagyon szép képeid vannak! de vigyázz: ahol a forma lazul, ott a gondolati fegyelem is bomlik, és bõbeszédûvé lesz a versed.
Ott a legjobb, ahol kitartasz a forma követelte tömörség mellett.
