Az idõ vasfogával
megint kiharapott
egy darabot,
küzdünk ellene,
de egyre többet
marcangol.
Mint a vámpír,
úgy visszajár
a prédára,
nem csökken soha,
inkább nõ
az étvágya.
Hízik, dagad,
miközben fogy,
sorvad a másik,
de csak tépi,
szaggatja, amíg
csak látszik.
Aztán jön az
utolsó, kéjes falat,
s nyeli be,
a maradék kupacot
a föld fedi be.
De az idõ mindig
marad, él,
õ csak hízik,
õ a maradék.
Egy falat - egy év.
Van még? Van még.
Egy kiadós vacsora,
ennyi az életünk.
Ki tudja holnap
már, hogy pár
évig léteztünk?
