Éjszaka vadja vérszagra gyûl,
oszló tetem aromája levegõvel vegyül
Átjárja a tájat, megadja a zamatát
Szinte harapni lehet a szagát
hirtelen jajveszék süvít át a pusztán
Utolsó hörgés majd a végtelen csendesség
Mi volt? Ki tudja? Az éjszaka magába nyelte
A csillagok sem látták a hold sem figyelte
Nem törõdött avval a méla akác
Mi történt nem tudhatja,
hosszú karjait tán ezért tárogatja
Amott a tücsök zenél, haraszt suhog
a bús szél a fülembe szuszog
a szívem, a szívem úgy dobog
Úgy reszketek
az árnyak mind engem ijesztenek
bús szél a bõrömbe mar mint a penge
csak állok magamba feledkezve
Hogy itt vagyok s rád gondolok
Hogy szemed mint a hold úgy ragyog
Hogy szívembe magad beittad
Szomorú vagyok, igen miattad
A természet mint lelkem sosem nyugszik
Szívem mint a farkas keserûen ordít
Zúg a sás, vad visít
Lelkem száll, a szívem röpít
Menekül kétségbe esetten
Áldozat és préda mint mi, mi ketten
