Messze, hová a nap sugara már nem ér,
Egy gondolat elkószált a kedvemért.
Ott gubbaszt, s nem tágít
Csak a Hold, mi reményeként világít.
Gondolat, mely téged akar,
S vágy, mely árnyékként zavar.
Jégeső ostromolja e kopár vidéket…
Vajon képes e megtörni két kővé dermedt, rég megfagyott szívet?
Rég tombol e rettentő vihar,
De a szív békésen tűr, míg a szél port kavar.
A vihar enyhül, az erdő moraja alig hallik.
A felhőkből lassan tavaszi zápor hullik…
Megszépül, mi eddig zord volt, s szürke,
A Világ megváltozik, s az élet kimerészkedik a felszínre.
De a gondolat ott maradt… tőled el nem szakadt,
Várja, hogy végre lásson, s érezhesse csókodat.
