Mióta árnyéka voltál egy fának
a Nap is téged került,
meglapultál,őszes életed sirattad,
'míg levedlett korodnak háncsa...
fázós-szürke magányod takartad,
s nem vártad az éltető holnapot...
életed szétszakadt térképén
az utak a semmibe futottak.
Hallgattad magadban a síró tavat
s mint a vas,- mire vernek
ütött szívedbe egy gondolat...
Szelíd szélben eloldottad lelked,
hűvös - üres tekinteted leejtetted
'míg a világ darabokra hullt benned...
-gondoltad
jó lehetsz valamire
- koporsó feszes falának éke -
hol csupasz-fények némasága ül...
...de én lennék még
újra!
kökény a zsebedben,
s egy karéj kenyérként
életed-ételének dísze...
lennék...
örökre!
míg világ...a világ
és fényes az ég...
maximum - február 23 2009 13:18:58
Kedves Szircsi, nagyon szép lett a versed, remek! üdvözlettel: maximum
gufi - február 23 2009 14:48:37
Kedves Ircsi!
Az emlék képeíd fájdalmasan meghatók.
Az utólsó soraid meg szívbe markolók.
Gyönyörű lett.
üdv:gufi
loretta - február 23 2009 19:21:15
Legyél, Szí, megérdemled, hogy boldog légy!
Taygeta - február 23 2009 21:00:05
Kedves Szí!
Nagyon szép vers, gratulálok
Szeretettel Tay
sziszifusz - február 23 2009 21:51:57
Könnycseppjeidtől fényes az ég,
Kenyérbél puhaságú ölelésed
zöld kökény kesernyét elfedi.
Vasravert lelket ápolsz
ki saját sírját ásta ki, és
csak a semmibe vezető,
hajdan jegenyesor övezte
életútját kereste,
elkeseredetten.
Versed magas színvonalon mutatja meg a szeretetnek egy különleges dimenzióját, a feltétel nélküli ragaszkodást.
