Mikor azt mondtam hogy gyönyörű vagy emlékszel?
Azok a vérpiros ajkak, fényes kis szemek
Suhanva ősznek fái között meg-megállva, szégyenkeztek.
Helyet hagyva a gondolatnak...kacérkodó szeszélyeknek.
Elvártad tőlem bátrabb legyek, mint soha
Hallgatva visszhangnak visszaverését a forró csókról
Útmutatóként a sötétségben
Szégyened világítson, legyen mélyreható.
S annyiszor elmondtad könnyedén: Szomjazol a szerelemben
Hallgatva az erdő magányos susogását
Megállítva melleid mozgását
Figyelve távolodásunkat, kibírhatatlan lelki fájását.
Emlékszel mikor mondtam néked milyen szép az arcod
S az erdő zengésében csókot adtam néked
Hallgatva az Ősz hideg visszhangját
Mely találkozásunkra hozta sóhaját a búcsú végtelenségében.
