Szomorúan borul,
csupa homály a táj
Lehet, esni is fog,
lábát lógázza már.
Csúszna háztetőkre.
Csurogna arcomon,
bánatfeledőnek
könny helyett vigaszom…
A „bátrak” ugrottak
villámkard hegyére,
pöttyözve terültek
aszfalt melegére.
Ázott fejemen már
kéz nyoma se’ látszott,
kócos fürtjeimmel
bújócskát játszott…
Tapadt mindenemre,
nyakamba lógatva
vizesen a „nyelve”.
Mosta homlokomat,
szememre peregve.
Pillámon hintázott
pici, kövér cseppje.
Gördült is lefele,
ajkaimra lelve.
Kóstoltatta magát,
hisz víz, ami tiszta.
Égből fakadóan,
mindenki ezt issza.
Szomorú, ha esik?
Néha biz’ megesik…
Kedv és időjárás
egybekerekedik…
Pedig ez épp olyan,
mint a nap sugara.
Egymásba karolva:
Szivárványos csoda.
Szeretem az esőt,
tiszta színkeresőt!
Levegőt frissítő,
harmatpermetezőt!
