Fogom naponta kapum előtt múlását, pislákoló életét.
Még megy! Bírja lába, akarata, az erős élni vágyása.
Vonszolja sovány magát, s évei arcának elmosódott hadát.
Kötik még az életéhez szálak, s csak ő tudja milyen vágyak.
Halálát hurcolja hátán púpként. Napfényben is rajta érzem
már az elmúlás dohba áztatott kesernyés, savanykás szagát.
Élete régen bemártotta ecsetjét tél jeges szívébe,
s kíméletlen fagya szétmarta a létre kihegyezett testét.
Látom lefelé mutató csontos ujját lesben álló kaszásnak
arca ráncába ivódottan. Üregesen beesett szemét.
Tekintete messzire eljár. Lassan gödör lesz szeme helyén.
Megnyúlt orrát, felfúvódott hasát. Arca sárgás, száraz, kiégett
pergament vékony szikkadtságát. Vánszorgó keringését a vérnek
áttetsző bőrén fáradt-kéken átderengőn. Már eljött érte
születésekor eljegyzett jegyese. Hozomány nem kell! – Állja;
szemfedőt. Követeli jussát, kihunyó parazsát alig várja
szónak, gondolatnak, akaratnak – mihamarább lába kéljen.
Egykor eldobott bumerángját számon tartja csontvázmátkája,
s osonna sebtében, kölcsönadott élettel birodalmába.
gufi - július 04 2009 14:06:22
Kedves Jampa!
Szólni nem tudok, lenyűgöző irodalmi sorok.
Élethűek a megjelenített képek az előadás felülmúlhatatlan.
üdv:gufi
