Elhagytak a szárnyaim.
Már nem tudok repülni talán sohasem tudtam csak mertem hinni,
hogy a világot mégis megtudom váltani…
Abba az álomba ringattam magam,
hogy igen is sikerül időben elkapnom a bárányfelhőket
és nem fogok a semmiből földre zuhanni.
Tévedtem…
Sziklák mezejének közepén összetörve tértem magamhoz.
A hullámok verdestek hol magukhoz, hol pedig a sziklákhoz,
hogy még jobban fájjon.
Fogalmam sem volt mitévő legyek.
Örökre elvesztem
nem volt ki segítsen.
Lecsukódtak szemeim
a halál küszöbére értem, éreztem.
S akkor mikor már a legutolsó kiáltás is elhagyta ajkamat,
felemelték megsérült szárnyaimat.
Végre megérkeztem oda ahová akartam
fénylő csóvákat láttam s a kitárulni készülő boldogság kapuját
ahol nincs se gond, se semmi bonyodalom,
csak én és a megtörhetetlen szárnyaló világom.
Metallica - július 10 2009 04:52:14
Angyali a versed kedves Eve.
Szeretettel: István.
nagygabi - július 10 2009 05:20:28
Kedves Eve!
Nagyon szép lett versed. Azért remélem, Te még csak nagyon sokára akarod,- fogod meglátni azokat a "fénylő csóvákat" "
Szeretettel:nagygabi
Kölönös szépséggel Írtad le ahalálközeli állapotot. Gratulálok versedhez,mely hátere nagyon elgondolkodtató.
Szeretettel:marica
gufi - július 10 2009 11:23:03
Kedves Eve!
Sajgó érzésekkel szűlted meg versedet,
azért az "Aranykaput" még nem kell átlépned.
A fény még itt a földön is világíthat néked.
üdv:gufi
Eve - július 10 2009 20:28:21
Köszönöm mindenkinek a hozzászólást!Örülök hogy elnyerte tetszéseteket a versem!Üdv:Eve
