|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,186
Nem aktiváltak: 0
|
|
Szőke, zilált haját, szemébe fújta a szél,
Rohant, mint üldözött vad, aki rettegve él.
Megállás nélkül, remegve rohant tovább egyre,
Messze a város zajától, fel egy magas hegyre.
Csalódott szive, azt remélte tán,
Hogy orvosság lesz rá az átkozott magány.
Fejét ölébe hajtva, halkan zokogott,
S ekkor egy öreg hang, válaszra adott okot:
-Tudom, most úgy érzed, egy világ dőlt össze benned,
Tudom, nagyon nehéz, de erősnek kell lenned!
A halál nem megoldás, hidd el gyermekem,
Én a Remény vagyok, hinned kell nekem!
Amig én élek, neked is élned kell,
De ha te távozol, nekem is mennem kell!
Sokszor az élet kegyetlen és mostoha,
De ha él benned a remény, nem adod fel soha!
Szőke, zilált haját, már nem fújja a szél...
Reményteli szivvel, most új útra kél.
Nem menekül, hisz ő tudja már,
Váratlanul is eljön a feloldozó halál!
|
|
|
- július 16 2009 17:58:28
Kedves Dileila!
Ez nagyon szép és igazán érzéki lett.
Valóban míg él az ember,
a reményt soha ne adja fel.
üdv:gufi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2019. március 24. vasárnap,
Gábor, Karina napja van.
Holnap Irén, Írisz napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
Archívum
|
|
