álmomban házatok kapujában álltál
föléd nőtt az árnyék
szinte rádrogytak a falak
habarcs voltál mi elodázza az omlást
csak szívedről pergett
halkan a vakolat
odabent visszhang
üresség
a falakban pedig a te életed
vér
verejték
sosemvolt álmok
tetszhalott vázon a kötőszövet
és te ott álltál
mint szállodák előtt a londínerek
vártad, hogy jöjjön valaki hozzád
mert te onnan el nem mehetsz
rab voltál
otthon voltál
talán nem is voltál
... de még lehetsz
gufi - július 27 2009 16:26:22
Kedves HP!
Érdekes képekkel festetted meg szumurú versedet.
Van ilyen tipusú ember is, csak ez a boldogság rovására megy.
üdv:gufi
HP77 - július 30 2009 07:49:03
Igen, előbb utóbb el kellene jönnie a felismerésnek. Illetve nem is a felismerésnek, hanem a bátorságnak, hogy az ember merjen meghozni bizonyos döntéseket a saját érdekében...
Mindazonáltal köszönöm a hozzászólásokat, és az értékeléseket!
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
