Ahogy ringatózik alattam a hinta,
mintha játéka vigasztalna.
Összetört üvegdarabok hevernek szemem elött,
az emlékek.
Néha kellenek a fájó könnyek,
kitisztul a boldog tudat.
Arcunkba tolakszik szemtelenül velük,
az igazság.
Ráébredük elfeledett álmokra,
mik velünk eggyütt törtek össze.
Könyörög bennünk lelkünk motorja,
a szerelem.
Pofont kapunk magunktól,
s közben kicsit meghalunk.
Fogadkozunk hogy soha többet senkibe,
kiábrándulunk.
Sebzett lelkünk építgetjük,
közben megerősödvén haladunk tovább.
Hiábáinkból tanulva gyanakvóan indulunk.
De újrakezdjük..
