|
 Vendég: 15
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Ezerkilencszázötvenhétnek őszén szüleim akaratára,
A varsolci lelkész Fejér Zoltán megkeresztelt.
Gyermek éveim segítségével belém égetődött az a vágy:
Templomunk tornyába feljutni.
Mindig felnéztem, magamban mondván ...
Bátorság s a magasból csak egyet kiáltani.
Feljutottam...
Mintha egyedül maradtam volna a Földön.
A levegőben, ott a toronyban
A nehéz harangokat, mintha elfeledték volna.
Kötelei a felhőkből kilógtak,
S a szél ráncigálta őket jobbra... balra, mint hosszú hajókat.
Mintha az Idő sem létezne,
Hátam mögött sok ezred Év nyögött,
A sötétségben sok denevér szárny csapkodott,
Nem tudom... mintha valaki kiáltana egy nagyot.
Saját lépteim kopogását éreztem mögöttem,
Mint koporsóra dobott föld rögök,
Zúgott minden körülöttem,
Üresség volt és senki nem köszönt.
Mintha összedőlt volna minden,
Az óra is a hatot ütötte,
S a Föld szenvedése alatt,
Minden térdre esett s a harangozó a haragokat félre verte. |
|
|
- november 22 2010 17:07:48
Harangozó, lassan gyermekeink és gyermekeik azt sem fogják tudni, hogy volt ilyen ember, aki megszólaltatta a harangokat.
A kongás és a föld rögök közötti hasonlatod remek.
Szeretettel Joli |
- november 22 2010 18:22:16
Szép, szimbolikus versed ismét filmként pergett le előttem..
Úgy írsz, mint egy filmrendező... Van némi közöd a dologhoz, vagy csak én fantáziálok?
Üdv, Zsanna |
- november 22 2010 22:07:11
Nagyon különleges,komoly vers! Nagyon tetszett!
Szeretettel:Geot |
- november 23 2010 11:39:01
Ezt az életérzés már én is átéltem, kedves Elemér! Nagyszerűen megírtad!
Üdv, Feri |
- november 23 2010 15:23:31
Gratulálok, nagyon tetszett. Elképzeltem és átéreztem. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. szeptember 16. kedd,
Edit napja van.
Holnap Zsófia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
