A szomjas föld felitta a reggeli harmatot
ugy ittam én is amit ? adhatott,
finom keserédes mosollyal,
szürcsölve,
sz?kölve
követeltem volna többet,
büszkeség lakatja zárta
szívem álomjárta rejtekét
Csak a fény zuhogott
egyre jobban,
egyre élesebben
apró kardjai forogtak sebemben
Éhes a halál,
mégsem engem öl meg...
Kínlódj, t?rj és szenvedj!
Távolban alkony virrad
emlékek
harmatok illannak tova
apad a ragyogás,
izzik a remény
Ott messze, most érzem kél a nap
veled..
A nappal szelíden símogatlak téged
csókold más csókját
öleld más szívét
benned még ott élek
szeretlek,
remélek...
míg el nem engedsz örök hosszu utamra
minden napom a te fényed ragyogja
nélküled,
de mégis veled
aki jobb mint én,
?t most nagyon szeresd.
