Egy sziget jutott nekünk, melyen olykor megpihenhetünk.
Hol nincs semmi, csak te meg én,
s öleljük egymást, míg az éj ki nem vet magából.
Aztán a szigetünkr?l elevezünk.
Te arra, én erre,
s hiába nézek bármerre,
csak a könnyeim látom.
Bár lenne az a sziget, kontinens,
bár lenne a szó végleges, melyet akkor súgsz fülembe,
mikor gyönyört adok kezedbe.
Én meghalnék ezért a szigetért!
S erem vérezzen a vigaszért,
amit cseppekben dalol el, mikor a halál átölel.
Egy kis sziget, egy menedék,
Melyen, ha örökké lehetnénk
veled, nem fájna úgy az életem.
De fáj, s mardos,
hogy "te n? menj már, örülj annak, ami van!"
De ha egyszer egy hangtalan szó is kiállt,
mit tegyek?ha követel,
hová, merre menjek?
A szigetre? Veled?
Öleljelek lopva, mint aki b?nt követ el?
Hát b?n a szerelem?
B?n, hogy a távolság fáj nekem?
B?n, hogy vágyom, arra, hogy fogd a kezem?
Ugye nem?
Pedig tudtam én, hogy mi lesz,
hogy menedékünk ez a sziget lesz,
s hogy nem lehetsz mindig velem, mégis elkezdtem.
Mert egyedül voltam, s kínzó magányomban
csak rád vártam.
Rád, aki felforgatta életem,
s aki vággyal, t?zzel lobbantotta fel szunnyadó testem,
aki megmutatta, más is lehetek,
s bennem is vannak még értékek.
Meghalok.
S míg a magányos éjszakák nem lesznek újra édesek,
marad a szenvedés, és én így leszek
Lámpát leoltó, fájdalmában síró szerelmes asszony,
Ki ha kell vár a szigeten, minden hajnalon.
|
|
Kedves Mamuszka! Örülök, hogy jól választottam képet.
