 
„Szeretlek”- súgtam neki halkan,
ott voltam vele örömben, bajban,
gyászoltam sírva, hazudtam mosollyal,
mellette voltam, szemben, a tört döfő sorssal,
vitáztam Istennel, áldoztam vérrel,
küzdöttem a kajánul vigyorgó véggel,
s mi lett a jussom? Rájöttem félek,
elfelejtettem, hogy nélküle kell éljek,
szenvedek, bujdosok, az emberek csak néznek,
elvesznek, gyaláznak, de soha sem kérnek,
bántanak, megvetnek, csak mert veled voltam,
nem akarnak látni már élve, csak holtan
fekve egy sírban, tőlük nagyon messze,
s néha azt kívánom, bárcsak úgy lenne!
Erős vagyok, mondtad, bármire képes,
mégis úgy érzem, az erőm fogytán, véges…
Pedig nem lehetek gyenge, ígéretet tettem,
s a jövőben is bátornak kell lennem,
túlélni a holnapot, dacolva a léttel,
nem fejet hajtani csak mert valaki fenyegetve kérlel,
harcolnom kell büszkén nem szégyent hozva rád,
mondtam Istennek is: „Nem vagyok a szolgád!”
S most már csak küzdök, akarattal, vággyal,
ha kell szembeszállok a sötét másvilággal,
de nem adom fel. Élni fogok s várni,
mikor fogok veled lassan eggyé válni,
s majd ha visszajössz mondhatod nekem:
„Így tovább kislány! Csak ügyesen…”
|
|
