 
Botra támaszkodva figyelted a messziséget s a tehenekkel telt rétet,
A csordás Te voltál Tomori Marci,
Csak neked engedték, hogy megfejd őket,
S a zsenge zöldet pedig hitelbe adtad a négylábú szépnek.
Mikor a kezeid, Te mutatós paraszt,
A tejtől megdagadt tőgyön járták a táncot,
Abroncsszoknyaként szorítottad őket,
Bőgött a tehén, bőgött is a jámbor.
Igaz vitézként, mikor a csordával hazaérkeztél,
A szalmát mindig Te vitted az istállóba,
S állataid láttán vénádban forrni kezdett a vér,
Elmosolyodtál boldogan: hogy gyarapszanak, mondtad magadban.
Az egyedüllét megtanított velük beszélni,
A tüsző mellé húzódtál, simogattad,
A libák is lassan szóhoz jutottak,
Ajtót nyitottál nekik s szófogadóan, sorban betopogtak.
Állatok közt élni, egyfolytában lenni,
Így az éjben különös gondolatok születnek,
Reggelre a fejed mindig csak vakargatod ...
Nagy a fájdalmad, mert egy ló is kellene.
|
|
