 
Lelkemben már itt a Tavasz,
Köd-ruha jósolja jöttét,
Mosolygó aranyszál szalad,
Jégcsillag íveli röptét.
Hosszú szakálla még deres,
Az ereszek könnyezve sírnak,
Ám múlni vélem a telet,
Kikelet hangjai hívnak.
Már érzem erdők illatát,
Mint agyag a míves kezet,
Könnycsepp minden rügyfakadás,
A büszke domb ejt könnyeket.
Elhagyja fészkét a veréb,
A melegre vágyik ő is,
De még nagy ám a veszekedés,
Mert vastag pára ködlik.
De tudják, hogy nemsokára,
Pihegve ugrálnak, repülnek,
Mindet útpora várja,
És benne ők megfürödnek.
Udvaromon is sár-leves,
A réten madárének,
Szabadon száll a szél, heves,
Gyöngéd öröm oly édes.
Úgy vágyom már a zöld után,
S a napsugár szavára,
Be, fáj... a gyermekév elszállt,
Múltban talált tanyára.
De jó lenne, hogy a szemem,
Az ég kékjét lelkembe vésse,
Még egyszer tárjam két kezem,
S varsolci földön csókom égjen.
Ereszkedik a szép Tavasz,
Hideg nyomát elűzi,
A légben lassan így halad,
Míg a tél el nem tűnik.
Minden lenyugszik, tovaszáll,
Halkulnak bennem az évek,
Percegő nyaram oda már,
Telek is..., mik szívembe égnek. |
|
