 
Vén, délceg platánok alatt jött a szó, a beteljesülés,
Az egyetlen s igaz, valódi felismerés, megsemmisülés.
Mintha e szót, eme érzést, szívemre, Isten tette volna,
S lám, minden édes hallható dalnál ez, szebben szólna.
Lágyan rakódott szívemre, oly puha, érzem szónak pihe fellegét,
Olyan volt, mint mikor anya, kipárnázott bölcsőbe helyezi féltett gyermekét.
Kimondani sem mertem eleinte a szót, elveszítem, ha kimondom,
Rám telepedett süppedős ringatása, gondoltam, míg kell, kihordom.
Féltem hinni, halkan, suttogva kimondtam, szeretlek, szívem nagyokat ütött,
S kifordult négy sarkából a világ, belülről valami tüzelt, fűtött.
Éreztem, ereimben lüktetve hogy tódul a vér, mintha valahová sietne,
Szívem nagy dobbanásaiban, összeszorult torkomon kiesne.
S ma, ma, vén platánfák árnyékában, egymagam sétálok,
Egy-egy öreg fánál emlékezve szépre, jóra, megállok.
Könnycsepp, az lehet szerelem, vagy bánatnak varázslata,
S a lágy zene, gondolatok, emlékek végtelen tárlata.
S hogy most bort iszom, szívem sanyargatom, emlékezzen, fájjon, valljon,
Majd a bor, szemnedvként szememből cseppenként, a földre hulljon.
Ott, az út porába, egy csodát írjon, egy leírhatatlan káprázatot,
Mellé rajzolja képem, egy megnyúlt, szomorú, gyászos ábrázatot. |
|
