 
... és elkezdte, dalolt és dalolt édesen,
a búzatáblában a szőke tisztáson,
mely a domb lábánál terült el védtelen,
egyedül énekelt, dala a szélbe kiáltott.
Ott szorgoskodott a forró ragyogás alatt,
sarlója éle élesen vágta a kalászt,
a napba ki volt égve az agyag,
tűz hevítette a bájos lányt.
Az izzasztó nap megsemmisíti az embert,
nyaggatja, de hiába zsörtölődik,
míg ő a gondolatot magasba szállni enged,
éneke vele ment, az ég felé, a felhőkig.
Látta az Időnk mélyét, s az Idő-tavunk,
a folyékony lebegő forró levegőt,
mindannyian homokszemcsék vagyunk,
küszködünk, míg napunk nem lesz lemenő.
Csak dalolt és dala édesen szólt,
ott a búzatábla szőke tisztásán,
Istenek istene oly gyönyörű volt,
kedvese csókjában nem lelte boldogságát.
Csak állt mellette szó nélkül,
ott a búzatábla szőke tisztásán,
dalolt, dalolt édesen, míg végül,
nem érezte mit okoz más szíve irtásán.
Nem vette észre vágása mily mélyen hatol át,
milyen sebet ejt a másik szívében,
mert a kimondott szavak súlyát
mások is meghallhatják a szélben. |
|
