 
Most vékony a Hold, kiönti törékeny fényét,
szent pislogását. Tejes szoknyája ezüst szállal szövött,
márványokon, hol csendesen mutatkozik, s szép
árnyéka sleppet hord, fátylán kaolinból millió gyöngyök.
Mint valami selymes hattyú, mely a sásba ütközik,
víz alatti része, tollazata világít,
szirmoktól megfosztott tavirózsaként tükröződik,
mely nagy körben, a víz tetejét ékesíti, szemet elámít.
Élő lenne ? Ebben a nagy sivatagban,
hol a víz felszíne alig lüktet, alig ver,
kihasználva egy nagy titkot, míg alatta,
visszhangozza a kristálytiszta, gyönyörű szerelmet.
Megtévesztő a színezéke ennek a nagy rózsának,
sokszor megfélemlít a féktelen kiáltása,
mely gyémántban hangzik el... nincs semmi mása,
de itt a reggel, a nappal hajnalhasadása.
|
|
