Napkorong

Szép az élet, de ő miért tőr, zúz?
Ez után ember szíve, hová húz?
Gyermekként emberfia gondtalan,
S panasz szava, még akkor hangtalan.

Felserdülve legény-lány csak fellázad,
Még jó, hogy a könny időben felszárad.
Lesz majd még ez a cudar élet jóval gyötrőbb is,
Mit regél az ember és bár küzd ellene, mégis
Az élet vihara csak tombol és a szélvitorláson
Végigvágtat életen, családon, kiskerten, világon.

Mikor lesznek férj-feleség, szerelmesen… vajh’ kinek-minek?
Lesz… csak bántja társát, örülne utolsó leheletének…
Jönnek a gyerekek, kis gond
Nőttek a gyerekek, nagy gond.
Külön utakra mennek
Világot felfedeznek.

Az élet hajója itt már korhadozik,
Ember kapitány, vagy inas… ábrándozik.
Társa jó-e vagy rossz? Szerelem van? Megvan-e még?
Vagy egyedül tengeti életét… Nincs segítség.

Jön vágytalan öregség, élet vihara nem szűnik,
Öregedő test, magány, rossz gondolatok… nem múlik.

Megérkezik a betegség, már nincs is örömlét,
Látogatják unokák, mitől kicsit vidul lét.
Élet hajóján lassan eltörik árboc… kidől
És bármerre néz, tombol a vihar… mindenfelől.
Azon, hogy a vihar elálljon, még ima sem segít.
Csak még a lábán álljon, de kis nyugdíj, talán segít?

Állni a kiskertemben, mintegy a hajóhídon,
Múlton gondolkodni… elmélkedni panaszkodón,
De már ez sem számít, mert amit a gaz vihar összetört,
Magasztalni nem lehet, fejfájából tudjuk… összedőlt.

Évtizedek alatt felgyülemlett düh vakvágányra
Futtatja az életet, majd betolat a magányba.

Bár kinek van állomásfőnöke, az alhat,
A váróban és jó hosszasan gondolkozhat
Mit rontott el, mit söpört el az életvihar.
Mit nem épített fel, mit kímélt meg a vihar?

Kinek rossz a sorsa, (ezt kapta!) kit folyvást bántanak,
Az kicsit sem örül, egy állandó életviharnak.
Bíz’, nagy lutri, hogy születéskor milyen hajónk lesz,
Többség éhez… keveseknek lesz hajója degesz.

Lehet, hogy az életvihar tengerén a pokol
Üldözöttje voltál és láttad, a lét nem bókol,
De folyvást zúz, lépked, törött üvegcserepeken,
Szélviharként átsüvít emberi életeken.

Zúgó viharban a lét, maga a küzdelem!
A nagy mottó; Miért tette az élet ezt velem…

Vecsés, 2013. május 28. – Kustra Ferenc