Visszahangzó szavak között kereslek,
és nem tudom, hogy árnyék vagyok, vagy fény,
nem tudom, hogy megemlékezés vagyok-e,
vagy talán csak voltam, vagy most épp mozgásban feléd.
A szavak a teliholdba zárkóznak,
és most íme, tökéletesen kerekek,
mint a kerekeskút szája,
vagy a tó ijedt hulláma, mit a partra vet.
Hiába tükröződik halványan a Hold,
a mély kút vizében
elveszítettelek, hiszem örökre,
egy távoli szóban, melyet úgy hívtak: reményem.
