Létem egyik története ...
és akkor a boldogság
erősebb volt nálam, mint a csontjaim,
melyet az ölelés csikorgatott,
örökkön fájdalmasan, de bámulatosan.
Pedig csak szóba szerettem volna elegyedni ...
beszélgessünk, és mondjunk hosszú szavakat egymásnak,
átlátszó üvegeset, mint valami ékek,
melyek szétválasztják a nappalt és az éjjelt,
a gránitot a gránittól.
Boldogságom, csapd halántékom a csillagokhoz,
még végtelen a világom,
oszlopokat alkot, vagy talán hasonlót,
de sokkal, sokkal magasabbat.
Szerelmem, milyen jó, hogy létezel, és csodálkozom, hogy még létezek ...
egymásnak neki ütközve, összeolvadva, mint két különböző ének,
két szín, mely sose látta egymást.
Az egyik nagyon lentről figyelmét a föld felé irányítja,
a másik majdnem összetörve fentről egy összehasonlíthatatlan harcban ...
Csodálom, hogy vagy, és a véletlent, hogy létezem. |
|
