 
Vajon hány álmodozó szép szem
könnyezik a verseiden költő!
Ó, s el tudnád kísérni őket útjaikon,
láthatnád-e szomjúságukat, és mondhatnád:
megvigasztalódtam.
Magadba szívod érzelgősségüket, szüzességüket,
hogy megkedveljenek a hosszú hajú istenek,
és összefonják a csalódást, a vágyakat,
édes mesékbe a bút, az álmokat, a titkos éneket.
Könyveidből megtanulnának sóhajtozni,
- mennyi, de mennyi tiszta, törékeny szív,
te nem is tudod. Elidegenültél tőle.
A vágy, az egyedüllét el fog égetni,
lelked telt lapjait gyűjteni fogják,
de emlékeid akkor már olyanok lesznek,
mint a kifakult szalmavirágok. |
|
