 
Mint a sakál, felvonítok a sötétlő égre,
Hátha kapok szerető csillagfényt egész éjre…
Telhetetlen az idő, nappalt már is fedte...
Ahogy nézem, jő az éj, fekete, de őszinte...
Látom, már a nap is csak félve kukucskál,
Lehet, hogy remegve esti imát kántál?
Estefelé már nincs, mibe kapaszkodni lehet.
Reggelre van remény… lesz tán’ számunkra kikelet.
Figyelem és látom, hogy a Nap, mint kiskutya, lelapul,
Érzem a lelkem vaksötét ellen, küszködik oly’ vadul.
Úgy látom a sötétedéssel, együtt kullog, a búsuló idő,
Jobb szeretem sugárzó napfényt, de jön már est, szemem meg könnyező.
Ha mindennek volna hangja, hallanám lelkemnek sikolyát,
De érzékelek, látok... átélem a fényhalál iszonyát.
Borzongat a közeledő éj-mámor,
Áztatja a lelkem, mint nyári zápor…
Látom, ahogy lepihen a természet,
Sötétedik, alig látom... vidéket.
Hűl a levegő, a hidegben reszket gyenge lelkem,
Recseg-ropog a múló napfény, recseg az életem.
Lanyhuló, fáradt, szórt fény… sírjál, jól magamra hagytál.
Haldoklik... éltető napsugár, sors, ez mit rám szabtál?
Ha nekem… fény dalolná tovább, igazi énekét,
Nem élném át éjt, mint sötét-fekete tündérmesét.
Lassan a szomszéd cicája is elindul vadászni,
Malacok az ólban pihennek, megszűnnek mászkálni.
Mi meg a szobában megágyazunk magunknak
És eltesszük holnapra magunkat, magunknak.
A mai nap álmai, múló napfényben haldoklanak,
Létem, vágyaim, álmaim, estére szétszakadoznak.
Ma már nekem, csak egy árva csonkgyertya pislákolgat még,
Álmaim is addig tartanak, míg el nem fogy, le nem ég...
Vecsés, 2013. április 15. – Kustra Ferenc |
|
