 
Az udvarunkon figyeltem a lányunkat,
guggolt, és a szappantartóból egy szalmaszálon keresztül
szappanos vizet bugyborékolt,
pusmogott, duruzsolt, mormogott - a szappanos víz habzott -.
A lelkem is nevetett... ráncolta a kis orrát,
összehúzta a gyűszűnyi száját,
a szappanos víz sós, savanykás íze érintette
lányom nyelvét, ajkait, - apja szívét -.
Végül is egy buborék ott maradt
a négybe hasított szalmaszál végén,
mit a lányom művészi módon fújni kezdett,
az nőtt... egyre kerekedett,
áldott szemei csillogtak, míg fennhangon nevetett.
Kipirosodott kis arccal kezdte tovább fújni,
boldogsággal telve kiáltotta: Milyen színes a világ!
Istenem, ennek a kis gömbnek a falában
tükröződtek vissza a házak, az utak, a fák, a lovak,
- Apa! Anya! ezt látnotok kell!
De a huncut szél már készen állt, hogy elfújja,
lányom többet nem tudott fújni,
az könnyedén szállt, a színek zöld, kék, halvány rózsaszínt játszottak a buborékon.
Ő felkiáltott: Apa, Anya nézzétek hogy csillognak!
De egyszeriben a buborék szétpattant,
akkor ő még nem tudta felfogni,
kereste hasztalan győzelmét,
nem tudta, hogy az a pillanat nekem mosolyt jelentett.
Ma már tizenkét éves a lelkem titka,
emlegetni fogom halálomig
a szappanbuborékot, s azt a pillanatot...
Apa, Anya hol vagytok: |
|
