 
Hasztalan vénségemre
lemondtam a szent dolgokról,
te akkor, ott megjelentél nekem...
de nem hasztalanul, hangod álmomban hozzám szólt szépen.
A sápadtság őszében, suttogva,
valami eszembe jutott csendesen,
az árnyéknak hiedelmet adtam,
serdülő voltam, egy álmodozó ifjú, kérem.
Honnan tudhattam volna, hogy nekem voltál ítélve?
Megfeledkeztem a fájó sebről,
az álmok sötétben égtek,
hosszan, de kitartó volt szépségük.
A beszéd hidegen hagy,
de leigáz a fehér hajam,
inkább hagyom, hogy más próbálja ki azt az ajtót,
mert nekem nem volt megadatva, hogy kinyissam... |
|
