H.Gábor Erzsébet
Az utolsó sanzon
Búsan danáz a régi ősz,
pihenni tér a vén dizőz,
százszínű, tarka szőttesén,
kifakult rongy a rőt remény.
Mennie kell, hisz jő a tél,
maga se tudja, mit remél;
talán az álma fáj neki,
annyira, hogy már emberi.
Indul, de százszor visszanéz,
viaszos arca, mint a mész,
vérszíve gyászba öltözött -
karvaly kereng a tó fölött.
De halld, a dalt, mit énekel!
Szárnyalva kel az égre fel -
gyönyörű sanzon! Rí, zokog,
könnye a földre rácsorog.
Százéves, csontos barna fák,
ruhátlan, pőre, vén arák;
tudják, az ősz, majd visszatér…
Árva a fészek, sír a szél.
|
|
