Ő lábujjhegyen állt a szemhéjaimon,
míg sűrű, hosszú haja hajamba bukott,
formás keze olyan, mint az enyém,
szeme színében elvesztődik árnyékom,
elvesztődik, mint kő az égben.
Szemei örökkön nyitottak,
nem hagynak békén, hogy aludjak,
egész nap előttem lebegnek álmai,
s felém párologtatja a Nap
szavaimat, mikor már nincs mit mondanom.
