 
Sápadt kisasszonyokat már nem álmodok,
tüzes, pufók hús után sóvárgok - aki megéget -,
aki kőkemény mellein elhozza a rét szénaillatát,
s burján ízt nyújt, vadkanca módra - a szépet -.
Az átlátszó csapda egy erőszak,
fürtökben a lelkem, fehér édes kezek,
a földi szerelem törzsét óhajtom,
s ő legyen elterülve a székfűn, s kezei engem keressenek.
Akkor kiemelem melleit a mélyből,
az almákkal teletömött kebleket,
s bőséggel töltöm meg kezeimet...
majd ráereszkedek gyümölcsöző nyergére,
ritmusos erővel, hosszan...
úgy, ahogy a comboddal nyomod az ekét. |
|
