 
A kialudt toll ma újból szikrázik kezemben,
érveréshez hasonlóan lüktet benne a gondolatom,
hogy sebet tartsak, hegyét a szívembe mártom,
ahova nyíl még nem hatolt, és sebet nem ejtett.
Egyszeriből egy világ betakar és én? írok neked,
mindegyik csepp versszak harmatszem énnekem,
amelyből a neved gyöngyszemként csillogva virágzik,
s benne az egész világegyetem.
Röptében felfedve a titkot, néha-néha
a papír parthoz verődik a tollam,
büszke borzongás, nyugtalanság, vergődésem megállott...
ó, kinek rendeltetett ez a szonett,
üzenet egy ruhában, eltitkolt szépségnek,
örömöt szalad hozni néked az én fájdalmam. |
|
