 
Ó, te szent kereszt! Sírva vetettem el lelkemmel
égett ajkaidról az utolsó leheletet,
rajtad keresztül Istennek jelképét,
aki nékem cirógatóm, vigasztalóm lett.
Ott, akkor a szél földig érő haját lovagolta,
és sápadt arcára egy-egy tincset szórt,
az ő kezét a szájához emelte,
s vele egy csókot intett, reményt alkotott.
Ajkai készen álltak arra a csókra,
Istenem, azzal a csókkal a lelke is repült,
s mellemre szorítottam,
feleség lett és magasat szült.
Most az életem végét járom,
csókom hideg a szent kereszten,
s majd az ítélkezésnél talpra állok.
árnyékában, hogy a vétkest ott is védje meg. |
|
